A titkok mögött (Befejezett)

Untitled Part 18 + 18 (...)

"Megszédülök a látványától. Észre se vettem, hogy ennyire hiányzott. Enyhén elnyíló száján jutott levegőhöz és halkan fújtatott. Túl nagy volt a késztetés, hozzá kellett érnem ennyi idő után.."

Éreztem a vágyat hullámként átsöpörni a testemen, na meg a bűntudatot, mert felkészületlenül jöttem. Úgy gondoltam, ha már ilyen közel leszek hozzá semmi gond nem jöhet. Azt hiszem több akció filmet kellene gyártanunk..

Leültem az ágy szélére, s ahogy néztem őt, az orra vonulatát, gyengéden követte az ujjam. Pisze. Szétnyitottam a kezem, és amíg a kisujjam a füle mögötti puha részt találta meg, a többit átmenetileg a halántékán pihentettem, s hüvelykem külön életet élve siklott át arcán. Örök rejtély marad, hogy mi fogott meg benne. Az, hogy önmagam lehetek mellette, elfogadta aki vagyok, vagy az, hogy üldöz a kitartásával? Megcirógattam a csuklóját, enyhén ráncos kiszáradt kezét, s összecsúsztattam az enyémmel. Örülök, hogy alszik, ilyenkor egész ártatlannak tűnik. Igen, csakhogy egy cseppet sem illik rá a szó...Azok az ajkak, még emlékszem milyen volt érinteni a sajátjaimmal.

A visszapillantás mint mindig most is megremegtette a gyomrom. A kellemes csiklandozás viszont sebtében abbamaradt.

- Hiro, alszol? – Jött egy hang a folyosó felől, s mivel jobbat nem találtam egyhamar, a szekrénybe vetettem magam. – Hé, azt kérdeztem alszol-e. – Lökte be lendületesen Kiba az ajtót, hogy az majdnem kiszakadt a tokjából. Az ágyhoz érve feltérdelt rá, Hiro felé magasodott, úgy húzta fel az ébredező szexi félkómás srácot. Na most kell önuralmat gyakorolnom, nem ronthatok ki a rejtekhelyemről..

- Mit mondtál neki? – Jóformán tajtékzott a dühtől.

- Hagyj már aludni. – Nyűgösködött a drága. – És ne simogass amikor alszom.

- Te tényleg nem vagy magadnál. Ki akarna hozzád érni? Ébredj fel! – Rángatta meg két öklébe fogva pólóját – Mit mondtál Dennek?

- Semmi különösről nem beszéltünk. Azon kívül, hogy nem akarja, hogy homokos legyek, azt meg végképp nem, hogy kiderüljön. Én mindössze érveltem amellett a magam módján, hogy miért jó nekem így.. – Mormolta félig csukott szemmel. Sajnáltam. Fogalmam sincs milyen úgy élni, hogy a saját szüleid nem fogadnak el.

Kibának is megeshetett rajta a szíve, mert lemászott róla és mellé ült. – Mit mondhatnék? Átérzem.

- Sejtem. Amúgy levehetnéd rólam már ezt. – Emelte el a karjait, fejével a bilincs felé bökve, mintha csak játékból lenne rajta. – Tudod, hogy nem megyek el. Alaposan át kell rágom amivel megfenyegetett.

- Sajnálom. – Zörgette meg Kiba a kulcsait ahogy előhúzta a zsebéből. – Aludj, és sürgessen a hóhér, de lassan dolgoznod se ártana. – Aztán bezárta maga mögött az ajtót.

Vártam. Nem tudom mire, de a szívem a torkomban dobogott. Az emóciót körülbelül ahhoz tudnám viszonyítani, mint amit a nyúl érezhet amikor besétált az oroszlán barlangjába. Hiro lassan dörzsölgetve csuklóját kelt fel az ágyról, majd nagyot nyújtózkodott. Olyan morgások és nyögések hagyták el az ajkait amibe belereszkettem. Határozottan vonzott, hogy azokban a karokban legyek, közelebb akartam kerülni hozzá. Sokat várnom se kellett, mert kinyitotta a szekrényt.

- Mit csinálsz..Ryuu? - emelte rám csillogó szemeit.

Az elején még tényleg azt hittem, csupán kíváncsi természet vagyok. Csakhogy senki sem érte még el, hogy ennyire kiforduljak magamból. Kizárólag ő van rám ilyen hatással.. Ahogy most is letaglóz. Napról napra erősödött köztünk egy láthatatlan kötelék, ami miatt veszélyessé vált a külön töltött idő. És már gátat szabni sem akarok az érzéseimnek.