Mielőtt gyesre mentem, volt egy kollégám. Igazi régi motoros, fehérköpenyes, gyárkéményként cigiző, rekedthangú néni, akinek a szekrényében minden volt: kötőtű, ragasztópisztoly, kalapács, gyorskötöző. Ha valami kellett, mindig hozzá mentünk.
Együtt vittük a délutáni napközit, ő a 7-8-at, én az 5-6-ot. Cukorbeteg lévén három után nagyon kellett rá figyelni, mert ha nem evett rendesen, leesett a cukra. A gyerekek tudták, mikor kell nekem szólni. Zöldfülüként kezdtem, aztán kicsit az anyukája lettem, úgy vigyáztam rá. Mindig volt egy-egy csokim neki vészhelyzet esetére.
Mikor visszajöttem gyesről, ő pont két hónappal korábban ment nyugdíjba. Én kaptam meg a helyét a tanáriban, megörököltem az összes kézműves cuccát, több tonnányi színespapírt, na meg a kalapácsát. Azon nevetgéltünk egy másik kollégámmal, hogy majd kiválasztok egy arra érdemes kollégát, és ha én nyugdíjba vonulok, neki adom át a szent kalapácsot.
Rengetegszer jutott eszembe, hogy írnom kellene neki, mi újság vele, de mindig volt más dolgom. Legutóbb még a gyesemen voltam, amikor telefonon beszéltünk, azt mondta jól van.
És most meghalt. Én meg itt ülök a buszon, és... szóval ne halogassátok inkább az ilyen "majd írok neki" dolgokat.
Hiányozni fogsz, Eta néni ❤
