Esküvőn voltunk ma.
Egyrészt nagyon szeretem, meghatnak, mert a bevezetéseken ézem, mit éreznek a szülők. Már mélyebben átélem, mióta gyerekem van, meg saját emlékem a napról.
Másrészt végtelenül unom. Az egyházi szertartáson rájöttem, hogy mennyire messze vagyok már Istentől, legalábbis a katolikus istentöl. Ami nem baj. De a gyerekeim keresztet vetni se tudnak és ennek úgy örülök!
Harmadrészt a polgári giccsessége kiborított. És leginkább emiatt van itt ez a bejegyzés. Megint nem LMBTQ+ de gender. Avagy társadalmi nem és szerepek.
Ezt olvasta fel az anyakönyvvezető záró idézetnek útravalóul, hogy szerinte a házasság olyan, mint egy tangó.
„Az első lépés a férfié: a tisztelet. Sosem lehet enélkül átölelni és táncolni vele. A nő részéről a válasz a bizalom, ami nélkül a nő nem tudja követni a férfit. Bízni valakiben nem könnyű feladat, de egy nőnek mindig így kell döntenie.
A férfi második lépése a felelősség. Minden pillanat a férfi felelőssége, mindenről Ő dönt, így hibát is csak ő követhet el. Az a szerepe, hogy a partnere gondtalan és boldog legyen.
A nő válasza erre az odaadás. Hagyja, hogy a partnere vigyázzon rá.”
Ugye, mennyire borzalmas? A férfit nyomasszuk azzal, hogy ha nem ő dönt el mindent, akkor nem eléggé férfi vagy azzal, hogy ha mindent ő dönt el, és hibázik, akkor minden az ő hibája. A nőt meg azért mindenképpen tegye boldoggá.
A nő meg bízzon, MINDIG! És persze hagyni kell, hogy vigyázzanak rá.
Teljesen kiakadtam már ott. Nem baj az, ha van egy ilyen tangós idézet, de ne ezt rakjuk már esküvőre. Miért nem lehet valami olyat, hogy mindenki beszélje meg minden baját a másikkal őszintén. Slusszpassz.
