Betrayed [BEFEJEZETT]

22 fejezet

3 órával később...

Xiao Zhan dühösen vágta be irodájának ajtaját, hóna alá csapta a közepes méretű sárga kartondobozt – amelybe az elmúlt húsz percben összepakolta a személyes tárgyait – és az orvosok, nővérek és ápolok kíváncsi tekintetének kereszttüzében indult el a folyosón. A recepciós helyiségben egyenesen a főnörvérhez sietett, aki a regisztrációs pultnál ült a számítógép előtt.

- Mrs. Jia...

Az asszony tekintetébe könny szökött, amikor megpillantotta a kezében szorongatott dobozt.

- Hamarosan vissza fog térni hozzánk, ugye, dr. Xiao?

Xiao Zhan ajka megremegett, ahogy végignézett az asszony mellett ülő, könnyes tekintetű fiatal nővéreken.

- Mindenkinek nagyon köszönöm a kemény munkájukat... Nagyon szerencsés vagyok, hogy önökkel dolgozhattam.

- Ne mondja ezt. Olyan, mintha örökre búcsúznánk el. – hüppögte a főnövér. – Vissza fog térni hozzánk. A kórháznak, de legfőképpen a gyerekeknek szüksége van Önre. Ez igazságtalanság, hogy amiatt a pletykalap miatt... – a nő hirtelen elhallgatott.

Xiao Zhan orrlyuka kitágult, amikor megérezte azt az ismerős, szantálfa illatot a háta mögül.

Yibo sietős lépteinek hangja hangosan kopogott az előcsarnok csöndjében, miközben Xiao Zhan a pult mögött ülő asszony arcán átsuhanó érzelmeire koncentrált: felismerés, düh és megvetés. Letette a dobozt az asztalfelületre, majd áthajolt a pult fölött.

- Megtenné nekem, hogy ezt félreteszi holnapig, reggel bejövök érte.

- Persze. – bólintott az asszony és a doboz után nyúlt.

Lenyelte a dühét, megfordult, és úgy nézett Yibo szemébe.

A férfi megragadta a karját.

- Mi folyik itt? – kérdezte, miközben a válla fölött a pulton heverő dobozra szegezte a tekintetét.

Kirántotta a karját a szorításból és dühösen odavetette neki:

- Elintéztél nekem rohadt sok szabadidőt. Gratulálhatsz magadnak, ugyanis felfüggesztettek.

Yibo döbbenten pislogott.

- Mi? Miért? – lehelte.

- Mégis mit gondolsz, miért? – csattant fel, szempilláján megremegett egy könnycsepp. Kezét hol ökölbe szorította, hol szétnyitotta, a bőre megfeszült, az ujjai bizseregtek a gondolattól, hogy a férfi mellkasának bőrébe mélyeszthesse a körmeit. Ökölbe szorította a kezét... és nagyot csapott Yibo mellkasára. Aztán... újra és újra. A férfi rezzenéstelenül és megingathatatlanul állta a csapásait. – A drágalátos kis feleséged média cirkusza és a te önzőséged miatt elvesztettem a munkámat! Az egyetlen dolgot, ami menedéket nyújtott, miután elhagytál... – Nagyot nyelt, és a szavai elhaltak. Szája egy vonallá préselődött, mintha megpróbálná visszafojtani az egész testét rázó zokogást. – Hányszor, de hányszor kértelek, hogy maradj távol tőlünk, de te... az önző és kicsinyes féltékenykedésed... és a megcsorbult büszkeséged miatt, nem álltál le. – Yibo leszegte a fejét, amitől Xiao Zhan csak még dühösebb lett. Maga köré fonta a karját, és mélyen a szemébe nézett. – Tudod, egy röpke pillanatig elhittem, hogy soha többet nem okozol fájdalmat. Most mégis megtetted! Én naiv és ostoba!

- Xiao Zhan! Várj! ­– Yibo kinyújtotta felé a kezét, ő azonban ellökte magától. – Xiao Zhan...

- Ne érj hozzám!