Betrayed [BEFEJEZETT]

Befejező rész

9 évvel később...

Chyou, immáron tizenhét éves kamaszként, de még mindig szomorú szívvel és könnyes szemmel sétált keresztül a néma temetőben.

Az éles napfényt megszűrték a fák széles, falevelekkel borított ágai, amitől az árnyékok hullámokat vetettek, ami más körülmények között vidám látványt nyújtott volna.

Még mindig nehézkes lépésekkel haladt el az urnafal előtt, miközben végigsétál a falon, szabályos sorban elhelyezkedő emléktáblákra. A réztáblákba vésett nyomtatott betűk elárulták, kit helyeztek el ott, és mikor. És igen... a sor végén ott volt a mamája emléktáblája is.

Az emléktáblához lépett, és ahogy figyelte az édesanyja mosolygós fotóját, összeszorult a szíve.

A halál súlya, sokadik ízben nehezedett rá.

- Drága anyukám, egy éven belül egyetemre megyek, tudod. Apa azt szeretné, hogy olyan egyetemet válasszak, amilyet szeretnék... és olyan munkát végezzek, amilyet szeretni fogok. Én azonban a te nyomdokodba szeretnék lépni... ezért választottam az orvosi egyetemet. Tudom, hogy sokat kell tanulnom és dolgoznom, de hiszem, hogy képes leszek rá. – mondta Chyou, miközben egy gyönyörű szegfűből, liliomból és rezgőből álló fehér csokrot tett az emléktábla melletti vázába. Két tenyerét összeérintette és elmormolt egy néma imát. – Li Jun és Qu Yang úgy megnőttek, anya. Látnod kellene. Mindketten nagyfiúk már. – Felnézett az édesanyja arcára, aki rámosolygott a fényképről. Az a kép, ami nem változtatta meg a világot, de olyan valakit ábrázolt, aki megváltoztatta az ő, és a szerettei világát. – Apa azóta is próbál talpon maradni, három éve ugyan abbahagyta a versenyzést, de soha nem adta fel ezt a szenvedélyét. Két éve Yin Zheng bácsival céget alapítottak; verseny motorokat gyártanak, és az idén már részt vettek az ARRC-n is. A munka nagy részét Yin Zheng bácsira hagyta, hogy ő nekünk szentelhesse az életét. Hogy ne érezzük annyira a hiányodat, minden tőle telhetőt megtesz. De a szemeiben ott vagy, mindig. Nincs olyan pillanat, amikor ne gondolna rád. – ajka megrándult. – Néha látom, hogy titokban sír. Még mindig próbál hozzászokni az élethez nélküled... de nehéz. Már nem nevet úgy, ahogy régen. Nagyon hiányzol neki.

Az édesapja, a mamájuk temetése után, két évig képtelen volt felülni a motorra, az azt követő négy évben pedig csak a Xiao Zhan és Cheng Su által alapított alapítvány által rendezett versenyeken vett részt, ahol mindig kiemelkedő helyezést ért el. Miután hivatalosan is visszavonult a versenyzéstől, minden szabadidejét a gyerekeivel töltötte.

- Annak a nőnek, Yalingnak... újra tárgyalták az ügyét. Az ügyvédje megpróbálta balesetnek beállítani a dolgot, és enyhíteni az életfogytiglani büntetését. – Gyorsan letörölte a könnyeit. – De a bíróság, szerencsére elutasította a kérelmét. A családja beleroppant a dologba. Apa mesélte, hogy a Wang vállalat, vagyis, ami máig megmaradt belőle, a bírói ítélet után teljesen összeomlott. Azt hallottuk Shibatiban* élnek. – vonta meg a vállát. – Most kíváncsi lehetsz Cheng Su nénémre és Wu Ying bácsikámra. – Feje oldalra biccent, kellemes emlék mosolya játszott az ajkán. – Mindketten jól vannak, ne aggódj. Képzeld, Cheng Su újra kisbabát vár. Az ikrek születése után úgy volt, hogy nem akarnak több gyereket, de amikor a múlt hónapban kiderült, hogy ismét állapotos, Yin Zheng bácsival úgy döntöttek, hogy újra belevágnak.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd folytatta:

- Cheng Su azt mondta, ha most kisfiú lesz, akkor szeretné a te nevedet adni a kisbabának. Apa nagyon meghatódott. – Egy rövid, néma pillanattal később újra megszólalt. – Wu Ying bácsikánk sem hagyott minket magunkra. Az első évben nagyon sokat segített apának, januárban azonban állásajánlatot kapott a Beijing Kórházból. Nem mutatta ki mennyire örül a lehetőség, hogy ne szomorítson el minket..., végül azonban elfogadta. Február elején el is költözött. Nemrég érkezett tőle egy levél és egy fénykép. Azt írta boldog, és, hogy megismerkedett valakivel. A neve Jin Xin Yue. A fotó alapján – Chyou ajka szomorú, mégis boldog mosolyra húzódott – nagyon édes pár.

Hosszú néma percekig állt, majd közelebb lépett és egy apró puszit nyomott a fényképre.

- Jól vagyunk, anya. – motyogta, ahogy mellkasa megrándult a zokogástól. – Nyugodj békében. Mert te mindig velünk vagy. Örökké. 

*Shibati: nyomornegyed Chongqingben

Vége