Betrayed [BEFEJEZETT]

26 fejezet

3 héttel később...

Chongqing örökké nyüzsgő városától ötórányi autóútra keletnek, Gongtan óváros tőszomszédságban, az égig nyúló hegységek és Wu folyó kanyarulataiban épült a híresek és gazdagok játszótere.

A zöldellő fák sűrűjének, és a hangtalanul fodrozódó türkíz színű folyó partján magasodó hegyek ölelő karjainak köszönhetően ez az elszigetelt, festői környezet a legalkalmasabb azoknak, akik ki akarnak szabadulni a mindennapok monoton mókuskerekéből. Vattapamacsra emlékeztető finom ködfelhők gomolyogtak a buján zöldellő lombsátrak felett.

Xiao Zhan némán figyelte a mesebeli tájat, és Gongtan óváros forgatagát.

Az egész vidéket titokzatos és nosztalgikus légkör járta át: a régi és zuzmós kékköves utcákon sétálva, a hangulatos és elegáns épületeket – amiket szép lassan benőtt a zöldellő borostyán –, az ott élő helyi emberek egyszerű életvitelét figyelve, az ember egy idő után úgy érezte, mintha egy több mint ezer évvel ezelőtti városban sétálna. A szűk utcákat szegélyező magas ősi faépületek nem zenétől hangos, modern bárokat és kávézókat rejtettek magukban, hanem autentikus kézműves boltokat, éttermeket, fogadókat. Éjszaka a várost nem elektromos utcai lámpák, hanem gyönyörű lámpások és a gólyalábas házakból kiáradó halvány fények világították meg.

A hely varázsát a csend, a nyugalom és természet tökéletesen harmonizáló egyvelege alkotta.

Még csak délelőtt tíz felé járt az idő, de az főutcán és a kikötőben is árusok kínálták lelkesen portékájukat az idelátogató turistáknak: helyi ételkülönlegességeket, kézzel készített tradicionális ruhákat, fából készített – gyönyörűen megmunkált és díszített – fésűket, dísztárgyakat.

A keskeny, macskaköves utcák – hála a kellemes és tiszta tavaszias időnek – kirándulókkal van tele.

Az óváros legdélebbi csücskében egy elhagyatott, fából épített templomtorony állt egy fákkal szegélyezett tér közepén. A dombtetőre épült térről, az egyik legfestőibb látvány tárult a szemük elé.

A kőkorláthoz lépett és figyelte, ahogy a turistahajó lassan elpöfög elöttük.

- Ez gyönyörű. – suttogta egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében, majd megfordult.

Wu Ying egy átlagosnak tűnő fa alatt állt, aminek nyílegyenes – három ember vastagságú – törzse volt, szétálló ágai, és jó néhány évtizedes lehetett. Lombkoronájának zöldjét egy-két helyen vörös fonálra függesztett féltenyérnyi nagyságú fatáblácskák törték meg. A lapocskákra felírt kívánságok elsősorban sikeres karriert, tanulmányt, boldog házasságot, zökkenőmentes terhességet és egészséges gyermeket reméltek.

- Egy kívánságfa.

- Tessék. – Xiao Zhan a Wu Ying kezében tartott még üres táblácskát nézte, amelynek végén ugyan olyan vörös fonál kötve, mint a többire, amik a fákon lógtak. – Egyszer sem kívántál, mióta elváltál, igaz? – bólintott. – Yibo az oka?

Megvonta a vállát, majd leült a fa alatti kőpadra.

- Tudod, a szüleim nagyon hagyománytisztelő emberek..., hogy elváltam Yibotól, és egyedülálló édesanya lettem társ nélkül... azt egyenesen szégyennek vették. Egy nemkívánatos omega... akit a társa egy fiatalabb nőért hagyott el... csak beszennyezné a család jóhírnevét. – remegő kézzel és összeszorított szájjal és törölte le a könnyeit. – Amikor a válás után egyszer felkerestem őket, abban a reményben, hogy helyrehozhatjuk a kapcsolatunkat... egy ilyen kívánságfánál találtam őket. Abban reménykedtem, hogy ők is békülni akarnak... de miután elmentek és elolvastam a kívánságaikat... egy világ omlott össze bennem. – szipogta. – Bocsássátok meg Xiao Zhan bűneit. Ezt kérték az istenektől. Az én bűneimet!