Betrayed [BEFEJEZETT]

12 fejezet

A hűvös szantálfa illat úgy árasztotta el az érzékeit, mint egy cunami a védtelen várost. Elborította, körbeölelte, beszivárgott a pórusaiba és felkorbácsolta fegyelmezettnek hitt érzékeit. Érezte, hogy a testében újra feltámad az az elfeledettnek hitt érzés: a vágy, amellyel megismerkedésük óta szomjazott Yibo közelségére.

Chyou ártatlan kérdése, és Yibo megfagyott arckifejezése olyan volt a számára, mintha egy-egy tört mártottak volna a szívébe.

Leengedte a gyermeket a földre, leguggolt elé, ujjával végigsimított pufók arcocskáját és elmosolyodott.

- Csak anya... – megköszörülte a torkát. – egy régi barátja. Most menj szépen apával az autóhoz, mindjárt megyek én is.

- Rendben. – bólintott a kislánya mosolyogva, majd szó nélkül megfogta Wu Ying kezét.

A férfi megvető nemtetszéssel fordította el Yiboról a tekintetét, egy pillanatig mintha habozott volna, majd elindult Chyouval a kijárat felé.

Xiao Zhan egész testében remegett. Vágy, düh és gyűlölet kavargott a lelkében, ennek ellenére az érzékei életre kelte, a vére felforrósodott és dübörgött az ereiben, míg a bőre hiperérzékennyé vált és alig várta, hogy megérintsék... hogy Yibo megérintse. De a vágy mellett egy másik érzés... a fájdalom is, mint nyári vihar az aszály idején, váratlanul, minden előrejelzés nélkül tört ki benne és kongatta meg a valóság vészharangjait.

Lehunyta a szemét.

A gyötrelem hullámai között egy emlék villant fel lelki szemei előtte: késő éjszaka volt, és hatalmas vihar tombolt odakint; zuhogó eső verte az üveget, amiket heves széllökések kísértek, mintha a viharban is vihar tombolt volna. A koromsötét nappaliban talált rá Chyoura, aki a szoba sarkába húzódva, az édesapja pólóját magához szorítva vigasztalhatatlanul zokogott. A kép olyan éles volt, hogy szinte még mindig érezte a kislánya könnyeinek esőre emlékeztető illatát, és látta, milyen volt: arca felpüffedt, szemei kipirosodtak.

Órákig sírt.

Egyedül.

- Chyou nem tudja, ki vagyok. – Yibo törte meg a csendet.

A hangja halk volt, és reszketett.

- Négy évre eltűntél. – sziszegte Xiao Zhan dühösen. – Mégis mit vártál? Hogy a karodba ugrik, mintha mi sem történt volna?

- A lányom elfelejtett engem! – üvöltötte Yibo tajtékozva. Orrlyuka kitágult, szeme sötéten villant, s egy pillanattal később egy lépéssel átszelte a kettejük közötti távolságot.

Megragadta a karját és megrázta.

Xiao Zhan ijedten felszisszent.

- Eressz el!

- Miért hagytad, hogy a lányunk megfeledkezzen rólam?

- Mert nem akartam, hogy hiába reménykedjen. – húzta ki a kezét Yibo szorításából. – Nem volt szívem megmondani, hogy az apja, akit mindennél jobban imádott, elhagyta. – Yibo arca megmerevedett, tekintetét a földre szegezte. – Nem bírtam tovább nézni, ahogy szűntelen utánad sír. Így... egy idő után... – suttogta. – egyszerűen... nem beszéltünk rólad. Ő pedig szépen lassan elfelejtett.

Yibo hatalmas dühének sötét energiahulláma, amely a testéből szabadult fel, egy pillanatra megrémisztette, de eszébe juttatta, – hogy mindazok ellenére amit Yibo elkövetett ellenük – az ősi kötődés ösztöne a saját gyermekhez – a védelmező apa –, az évek alatt sem halványult el.