Betrayed [BEFEJEZETT]

42 fejezet

Szeptember 8.

Az ősz az az évszak, amelyben az ember búcsút int a nyárnak, a forróságnak, a strandnak, a fagyinak... és elkezdi köszönteni a hűvösebb hónapokat, amelyek tele van élénk színekben pompázó lehullott falevelekkel, forró csokoládéval és aranyló köddel.

A Bolian Resorts a belvárostól északra, a csodálatos ködbe burkolózó hegyvonulatok lábainál helyezkedett el a Jialing folyó közvetlen szomszédságában. Reggel kilenc felé járt az idő, amikor Cheng Su megjelent a háznál és elfurikázta ide... az esküvő helyszínére. Egyetlen pillanat erejéig láthatta a díszítést... de az a pillanat elég volt ahhoz, hogy azonnal beleszeressen az egészbe: lámpafüzérek elevenítették meg az ősz aranyló színét; az asztaldíszek mélyvörös, narancssárga és krém színben pompáztak, arany kiegészítőkkel fűszerezve mindent; rózsa, csipetnyi fahéj és citrusos gyümölcs illatának egyensúlya finom és hibátlan volt.

Xiao Zhan elmosódott hangokat hallott, ahogy a földszinten újra meg újra kinyílt és becsukódott az ajtó. Cheng Su nagyjából fél órája ment le, hogy még egyszer utoljára ellenőrizzen mindent.

Idegesen nézett a tükörbe, majd onnan a kislánya szomorú szemébe.

- Mi a baj, egyetlenem?

A kislány mindkét kezével megfogta a széke háttámláját, hogy leplezze idegességét.

- Anya...

Xiao Zhan megfordult és Chyou szemébe nézett.

- Igen?

Chyou a száját az ajkát harapdálta.

- Tudom, hogy még mindig szereted őt... Yibot... az igazi apukámat... – Chyou szomorú hangja olyan távolinak tűnt, mintha az egész szobában minden egy kicsit összemosódott volna.

- Chyou...

- ...és ő is szeret téged! – vágta rá a kislány. – Sosem felejtettem el. Hazudtam! Bocsánat! – bukott ki belőle hirtelen, kis kezével megdörzsölte az arcát, hogy elrejtse könnytől csillogó szemeit. – Csak... azt akartam..., hogy neki is... fájjon. Megbántottam őt is, és megbántottalak téged! Bocsánat! Csak azt akarom..., hogy boldog lennél, anya.

Xiao Zhan kinyújtotta a karját, megfogta Chyou jéghideg kezét. Az ölébe ültette, kifésült egy rakoncátlan tincset a homlokából és a füle mögé simította.

- Semmi baj...

- Ha nem hazudtam volna... akkor... akkor... – szipogta.

- Tudod... vannak olyan dolgok az életben... amiket már nem tudunk meg nem történtté tenni. Az édesapád... és én... úgy döntöttünk, hogy külön folytatjuk tovább az életünket. – Hazudott. Már megint hazudott. – Függetlenül attól..., hogy mit érzünk egymás iránt.

Megpróbált őszintén mosolyogni, de nem volt rá képes.

Az utolsó alkalommal, ott a kórházban, ahogy a férfi megcsókolta... ahogy megérintette az arcát... abba az egész teste beleremegett. Könnyek öntötték el a szemét; arcát a férfi vállába fúrta. Nem akarta, hogy a másiknak feltűnjenek az érzelmei – épp elég nehézséget okozott az is, hogy önmaga előtt vállalja a zavarba ejtő összevisszaságot. Abban a hitbe ringatta magát, hogy az egész csak fizikai vágy. Abban a pillanatban – ahogy ajka az ajkához ért – a kettejüket összekötő érzés, mindazok után amit tettek... amit tett, újra felizzott benne.

Nem lehet ez az utolsó, nyögte akkor Yibo, Egyszerűen nem lehet.

Oh, az istenekre... még mindig...