A vámpírok birodalma III. Vámpírok végzete

3.fejezet: Összeroppanás

Rose szemszöge:

Az embereknél van egy mondás: Az idő segít felejteni. Sajnos ez nálam nem működött. Már lassan fél éve hogy meghalt mégis úgy emlékszem rá mintha csak tegnap történt volna. Leila és Maxon a fő palotába költöztek, így Archer meg én is. Nem csináltam semmit, nem akartam csinálni semmit, a szabadidőmben is Leilára vigyáztam. A minap viszont kaptam egy küldetést miszerint körbe kell járnom az erdőt halálhozók után kutatva. Dan nem akarta hogy elvállaljam ezért természetesen elvállaltam. Semmi különös nem történt, minden tiszta volt. Ahogy visszaértem Dan már várt rám.

-Szia, minden rendben ment? - közeledett felém.

Az utóbbi időben nagyon távolságtartó lettem mindenkivel. Talán Leila volt az egyetlen akitől nem idegenedtem el teljesen, de őt ez így is megviselte. 

-Persze, minden tiszta. - válaszoltam és haladtam tovább, de utánam jött.

Már nyitotta volna a száját, de Eric lépett hozzánk aki gyorsabb volt.

-Elnézést, de szeretnék valamit megbeszélni Rose-al, négyszemközt ha lehetséges. - mondta kimérten.

-Bocs, de.. - rázta volna le Dan.

-Persze, menjünk. - indultam tovább a folyosón.

Eric hamar utolért és a saját szobája felé vezetett. Nem tudtam mit akarhat, de nagyon nem is érdekelt. Leültem az ágya szélére a kezeimet keresztbe összefontam magam előtt és kérdőn pillantottam rá.

-Figyelj ez nem mehet így tovább, nem lehetsz ennyire szívtelen mindenkivel csak mert azt hiszed te tehetsz a haláláról. - sóhajtott fel.

Remek, témánál vagyunk. Gondoltam magamban. Nem beszéltem senkivel az estről, sőt azóta még csak a nevét sem ejtettem ki. Viszont ahogy Eric fogalmazott az furcsa volt.

-Azt hiszem? Nem hiszem hanem tudom, kiszívta belőlem a vérüket mert azt mondtam nem akarok olyan lenni mint ők. Ki más tehetne róla? - vágtam a fejéhez.

Dühös voltam. Közel egy év után képes voltam valamit érezni. Eric nem mondott semmit csak közelebb jött. Már alig volt egy centi közöttünk amikor felnézett a szemeimbe és gonoszul elvigyorodott.

-Mondjuk aki odaküldte őket. - suttogta a fülembe.

Felakartam állni és elmenni, de gyorsabb és erősebb volt nálam. Az ágyra lökött a kezeimet pedig.. odabilincselte az ágyhoz. Ösztönösen rángatni kezdtem, de semmi haszna nem volt.

-Hiába, vámpírálló. - vigyorgott Eric felettem.

Nem hallgattam rá, agy addig rángattam amíg a bilincs alól ki nem serkent a vérem. Amikor Eric szemébe néztem.. azt hittem álmodom, a szeme.. vörös volt. Észrevette a döbbenetem és felnevetett.

-A kontaktlencse igen hasznos ha be kell valahova illeszkedni. - mondta vidáman.

Hirtelen elkezdett.. levetkőztetni. Kiabálhattam volna, de semmi értelme nem lett volna hisz mindenki a munkáját végzi messze a hálószobáktól. Továbbra is rángattam a karom ami egyre jobban fájt. Amikor meghalt.. a reményem is meghalt vele együtt, hogy valaha elveszítem a szüzességem. Már meztelenül feküdtem előtte ő pedig szintén meztelen volt felettem.

-Gondoltad volna hogy ez lesz? Ha akkor a bál estélyén meghaltál volna most nem boldogítanál engem. - vigyorgott öntelten.

Visszaemlékeztem arra a napra.. a napra amikor először megcsókolt és bevallottuk egymásnak az érzéseinket. Nem bántam meg hogy akkor nem haltam meg, ha a sors így akartam akkor így is kell lennie. Már épp beletörődtem hogy itt és most a volt tanárom megerőszakol amikor valaki kopogott az ajtón.

-Eric, én vagyok, tudunk most beszélni? - hallatszott a bátyám hangja.

A szememben felcsillant a remény, talán megmenekülök. Nyitottam a szám hogy segítségért kiabáljak, de Eric befogta a szám így csak a nyüszítésem hallatszott, de legalább valami hallatszott.

-Eric, minden rendben? - kopogott tovább Dan.

-Ha nem maradsz csendben, itt és most megduglak. - sziszegte a fülembe halkan.

Nem törődtem az üres fenyegetésével gyorsan megharaptam a kezét amivel befogta a számat. Halkan káromkodott egy sort, én meg kiabáltam ahogy csak a torkomon kifért.

-DAN! Segíts! - ordítottam, de Eric gyorsan újra befogta a szám.

Szerencsére nem volt elég gyors és Dan meghallotta. Nem mondott semmit csak rángatta az ajtó kilincset, de az ajtó nem nyílt ki. A rángatása abbamaradt, azt hittem egy pillanatra hogy elment. A következő másodpercben viszont egyszerűen berúgta az ajtót. Döbbent tekintettel nézett végig a felettem lévő meztelen férfin, de amikor meglátta a bilincs alól kicsorduló vérem a szemei szikrákat szórtak. Elrugaszkodott az ajtótól és teljes testével lelökte rólam Ericet, de olyan lendülettel amitől mindketten.. átestek a falon. Nem akartam ezt, semmit sem akartam. Nem tudom hogy a gondolat hogy itt maradok vagy a sokk miatt, de folyamatosan rángattam a bilincset. Nem érdekelt hogy fájt, nem érdekelt ha elvágja az ütőeremet és meghalok, sőt ez volt a tervem.. meg akartam halni. Az előbb kirúgott ajtón ismét a bátyám jött be. Látta hogy nem áll szándékomban megállni, gyorsan betakarta a még mindig meztelen testem és kioldotta a bilincseket. A szemeim könnyben úsztak, úgy ütöttem a vérző kezeimmel a mellkasát.

-Rose, nyugodj meg. Itt vagyok, már vége van. Minden rendben lesz. - fogta körbe a vérző csuklóim nehogy elvérezzek.

Az adrenalin és a könnyek is előtörtek belőlem, nem tudtam visszafogni magam.

-Nem semmi sincs rendben és soha nem is lesz, tudod miért? Mert ő már nem él! Nélküle nincs értelme semminek.. hagyj meghalni. Kérlek.. nem akarok így élni tovább. - suttogtam a mellkasába miközben ő folyamatosan csitított és átölelt.

-Elviszlek Leilához ő majd segít, nem hagyom hogy ostobaságot csinálj a történtek miatt. Segíteni fogok és együtt túllépünk ezen is.. mint egy család. - suttogta a hajamba.

-Nem.. nélküle.. nincs családom... - motyogtam utoljára mielőtt eluralkodott volna rajtam az álom.