A vámpírok birodalma III. Vámpírok végzete

7.fejezet: Rajtaütés

Rose szemszöge:

Egy év. Pontosan ma van egy éve annak hogy meghalt.. hogy megöltem. Este van, a hivatalos testőr ruhámban várok a szobámban hogy végre éjfél legyen és elkísérjem Leilát erre a nyomorult bálra. Azóta hogy Eric majdnem megerőszakolt csak még jobban magamba fordultam. Az őrzők azóta is keresik, de nem találják sehol, mintha a föld nyelte volna el. Nem beszéltem senkivel semmiről csak a munkáról. Most is az ágyon ülve némán nézem a két legkedvesebb emlékem tőle. Az egyik az a rajzolt rózsa amit akkor adott amikor visszahoztak az akadémiára. A másik.. a gyűrű. Azóta nem voltam hajlandó megválni tőle egy percre sem amióta megtaláltam. Most először érzem úgy hogy minden eddigi elnyomott érzelmem készül előtörni. Az emlékekre már kezdett könnybe lábadni a szemem amikor bármi kopogás nélkül kinyitódott az ajtó és az a személy lépett be rajta akit a legkevésbé sem akartam látni.

-Még mindig búslakodsz? Már egy éve hogy megtörtént, túl kell lépned rajta. - szólalt meg az anyám.

-Hagyj békén nem akarlak látni. - morogtam rá.

-Bárcsak hamarabb tértem volna haza és akkor találhattam volna egy nemest aki képes boldoggá tenni vele ellentétben. - mondta szemrehányóan.

Többek között anyám is próbált beszélni velem az elmúlt egy évben többször is, de ő lenne a világon a legutolsó akivel hajlandó lennék beszélni. Eddig soha nem mondott róla semmilyen véleményt, de amit most kimondott.. hosszú idő óta érzem hogy felforrott bennem a düh.

-Hogy van képed így beszélni róla?! - csak úgy köptem felé a szavakat.

-Mégis mit gondoltál? Ha nem változott volna át önként akkor egy idő után úgyis meghalt volna hisz ember volt. - mosolyodott el.

Ezeknek a szavaknak a hallatán kipattantam az ágyból és alig egy centire álltam meg anyám előtt.

-Na ide figyelj! Nem önként változott át hanem kényszerből! Ha nem szívja ki belőlem a vért akkor most én lennék halott, de persze ez téged hol érdekel! A nagy Isabella Hamstonenak nincs családja és saját magán kívül senki nem érdekli! Csak egyszer mondom el, de te egy életre jegyezd meg! Ha még egyszer a szádra mered venni őt esküszöm az életemre hogy nem fog érdekelni hogy az anyám vagy, sem az hogy egy őrzőt ölök meg aminek tisztában vagyok a következményével, de tényleg meg fogom tenni. - a mondandóm végére már suttogtam.

-Azt hiszed attól jobb lesz ha engem megölsz? Rajta csináld! - szólt rám erélyesen.

-Nem tudom mi a célod ezzel, de nem is érdekel. Soha többé ne keress és ne akarj velem beszélni mert számomra a mai naptól egy idegen vagy, egy senki! - üvöltöttem rá és csaptam be magam mögött az ajtót.

Végig rohantam a palota hosszú folyosóin közben pedig észre sem vettem az arcomon lecsorduló könnyeket. Szuper kösz anya, sikerült feltépni a régi sebeket. Morogtam magamban. Egyszer csak elértem a nagytermet ahol az ajtó előtt Leila várt rám. Igyekeztem letörölni a könnyeimet és újra elnyomni az érzelmeimet, de amikor Leila elé értem minden szó nélkül a nyakamba borult és sírt.

-Annyira sajnálom, láttam mindent. Én kértem meg anyukádat hogy beszéljen veled, de nem gondoltam hogy ilyen témát is fel fog hozni. Nagyon sajnálom. - ölelt át szorosan.

Gondoltam hogy valaki beszélt vele hisz magától sose jönne el hozzám. Nem akartam újra mindenkitől eltávolodni, igazából csak Leilától nem akartam.

-Semmi baj, már hozzászoktam. - erőltettem mosolyt magamra.

-Rose.. igazad volt. Mi nem érthetünk meg téged. De ha elképzelem milyen lenne az életem Maxon nélkül.. az a fájdalom még csak a közelében sem lenne annak amit te érzel már egy éve. Biztos hogy én nem bírnám ki. - meredten bámulta a padlót.

-Leila.. nem hagyom hogy te is hasonlón menj át. Én már csak azért élek hogy te ne juss arra a sorsra amire én. Most viszont siessünk a végén még a királynő keres melléd egy másik őrzőt. - hecceltem egy kicsit.

-Na merje megpróbálni! Inkább elszöknék veled bárhova mintsem egy ismeretlen őrzővel legyek összezárva. - nevetett fel.

Ilyen hangulatban léptünk be a terembe. Egyszerűen gyönyörű volt rengeteg asztal mindenféle puccos étellel, nagy tömeg és a terem közepén egy hatalmas gyémántcsillár. Ahogy beléptünk próbáltunk elvegyülni, de a bátyám így is egyből kiszúrt és próbált a tömegen át eljutni hozzánk. Én igyekeztem jelezni Leilának hogy menjünk máshova, de nem törődött velem. A bátyám már majdnem ideért amikor váratlanul olyan hangot hallottam mintha egy üvegpoharat törtek volna össze a földön. Azonnal a hang irányába kaptam a fejem, nem egy üvegpohár volt... hanem egy fal. A nagy por ellenére tisztán lehetett látni a rengeteg vörös szempárt.. halálhozók. A reflexeim azonnal kapcsoltak, szerencsére épp Maxon és Archer volt mellettünk így gyorsan jeleztem Archernek hogy vigyázzon rájuk én meg indultam.. elhárítani a problémát. Nagyjából a harmadik halálhozót szúrtam szíven amikor tőlem jobbra meghallottam egy hangot.. a hangnak a gazdáját pedig már vagy négy éve kerestük, erre most egyszer csak felbukkan.

-Szerbusz Rosemari, mondanám hogy örülök a találkozásnak, de akkor hazudnék. A terveim szerint tavaly meg kellett volna halnod, de mint mindig Mason most is keresztül húzta a számításaimat. - mosolygott Dain.

Lefagytam. Nem csak az agyam hanem a testem is. Semmim sem tudtam mozdítani. Nagy nehezen sikerült kiböknöm egy kérdésszerűséget.

-Mi? A-Akkor.. t-te..?

-Azokat a halálhozókat én küldtem hogy öljenek meg téged Danielt pedig hozzák elém, de a semmirekellők természetesen kudarcot vallottak. - sóhajtott fel.

Az agyamat egy gondolat foglalta le. Miatta voltak ott a halálhozók.. ő tehet a haláláról!

-TE! TE ÖLTED MEG! - rontottam neki teljes erővel.

Rohantam, de egyszer csak földbe gyökerezett a lábam. De szó szerint. Dain a földre szakosodott. Megállított. Ösztönösen lendítettem a kezem hogy a karóval széttörjem a megszilárdult földet, de a föld és a kövek.. teljesen körbevett. Csak a fejemet nem borította semmit. Egyik testrészemet sem tudtam mozgatni. Mindenki mást lefoglalt a felfordulás és a nemesek kimenekítése így senki nem vette észre hogy Dain is jelen van. Közeledett felém gonosz mosollyal a szája szélén.

-Nos úgy tűnik magamnak kell intézkednem. Mivel a terveim szerint Masonnek még élnie kellene most egyszerűen megölnélek, de így elmondok neked még egy titkot amit aznap nem tudtatok meg és talán a túlvilágon elmondhatod neki hogy hamarosan az apja és a húga is csatlakozni fog hozzá. - suttogta az egészet a fülembe.

Nem.. a szüleit autóbalesetben elvesztette amit Dain okozott, testvére pedig sose volt.

-Nos az anyja valóban akkor halt meg, de a vérszerinti apja vámpír és azt sem tudja hogy volt egy fia. Azt terveztem hogy a saját fiával öletem meg, de ez nem sikerült.. miattad. - magyarázta.

Még mennyi titkot rejteget?! Mi lesz kiderül hogy az ő gyerekei vagyunk?! Gondoltam mérhetetlen undorral.

-Most hogy megértetted, add át ezt az üzenetet Masonnek. A soha többé nem látásra. - mondta vigyorogva.

Láttam ahogy ökölbe szorítja a kezét ezáltal a kő és föld körülöttem olyan erős lett hogy minden.. csontomat eltörte. Ordítottam a fájdalomtól, mivel mást nem tudtam tenni.

-Ne változtasd át, csak idd meg a vérét. - adta a parancsot az egyik halálhozónak.

Alig voltam magamnál. Már beletörődtem a halálomba. Dan és Archer majd vigyáz Leilára én pedig végre újra láthatom.. A halálhozó épp belemélyesztette volna a fogait a nyakamba amikor tompán hallottam az ablaküveg törését a következő pillanatban pedig a halálhozó nem volt előttem hanem.. nem ez lehetetlen.. Annyi idő után újra láthattam azt a gyönyörű sötétbarna szempárt amiben folyton elvesztem, láttam azt a kis sebhelyet a halántékán, láttam.. őt.. Ez csak egy halucináció vagy már a mennyben vagyok?! Itt áll előttem..... Mason.