A vámpírok birodalma III. Vámpírok végzete

14.fejezet: A név hatalma

Hope szemszöge:

Mikaelson.

Ez a név mindenkiben más érzelmeket kelt. Van akiben félelmet, rettegést, haragot, de legtöbbször.. bosszúvágyat. Én Hope Mikaelson vagyok, az első tribrid és egyben Niklaus Mikaelson lánya. Még régebben volt egy kis.. incidens ami miatt majdnem elveszítettem az apámat is. Az hogy aznap Elijah feláldozta magát érte.. nem már azelőtt is kezdtem megbocsátani neki, de akkor volt az hogy igazán megbocsátottam anyám haláláért. Azóta a Salvatore iskolába már nem csak diákként járok, hanem mint Alaric segítője. A képességeim miatt könnyebben idetudjuk hozni azokat akik csak nemrégiben jöttek rá hogy valójában különlegesek. Nem tudtam mit akarok kezdeni az életemmel, csak önmagam árnyéka voltam. Rengeteg mindenen keresztül mentem már, de mindennek ellenére még csak nem is sejthettem mi vár még rám.

Épp farkasalakban jártam körül az iskolát, mint általában amikor én vagyok őrségben. Egyszer csak meghallottam egy kis neszt és ösztönösen arra felé vettem az irányt. A fák lombkoronáiba belekapott a szél, de ezen kívül nem hallottam semmit pedig esküdni mertem volna.. Ekkor két magas és nagydarab férfi ugrott ki a bokrok közül. Nem lehettek emberek, de nem diákok voltak hisz nem is ismertem őket, ezért nekik támadtam.. ami hiba volt. Nem tudom milyen lények, de valami hihetetlen gyorsak voltak. Ahogy az egyikre támadtam a másik olyan erősen ütött meg hogy két fát is kidöntöttem a helyéről. Egy dologban biztos voltam, mégpedig ha a farkas alakomban maradok akkor nincs sok esélyem. Annyira még volt időm hogy gyorsan letépjem az egyik kabátját, így amikor visszaváltoztam volt mivel eltakarnom magam. Azt sem tudtam mivel állok szemben, ezért küldtem egy varázslatot hogy felébresszem Alaric-et. Amint ezzel megvoltam a varázserőmmel nekik támadtam, de.. semmi.. semmilyen hatással nem volt rájuk. A vámpír képességeimmel nem sokra mentem volna, nem volt más választásom csak hátráltam és reméltem hogy Alaric mindjárt itt van. Azonban ez a két férfi nem várt. Az egyik mögém került és lefogott, úgy hogy mozdulni sem tudtam. A másik már előttem állt vörösen égő szemeivel és épp ki akarta tépni a szívem amikor.. valami vagy valaki hátra rántotta.. a sötétségbe. A másik csak morgott és a szorítása erősödött aztán.. hirtelen abbamaradt. Megfordultam és nem láttam egyik férfit sem, hanem valami egész furcsát. Egy fiatal srác állt mögöttem a kezében valami tőr szerűséggel. Barna haja rendezetlen és kócos volt, egyszerű farmert viselt fehér pulóverrel. Nem mozdult és én sem. Nem tudom hogy sokkos állapotban lehettem vagy mi lehetett az oka hogy nem csináltam semmit. Az ösztönömnek azt kellett volna súgnia hogy támadjak vagy meneküljek, ehelyett.. azt éreztette velem hogy biztonságban vagyok és nem kell tartanom tőle. Lassan felém fordult, a bal arca és a homloka között egy vágás helye ékeskedett ami arra engedett következtetni hogy sok harcon keresztül mehetett már az életében.

-Jól vagy? - szólalt meg mély, rekedt hangon.

Oké, két idegen kishíján megöl és egy harmadik idegen ment meg, úgy hogy ki tudja mit csinált a két férfival. Kicsit se bizarr á, dehogy.

-Ki vagy? - kezdtem hátrálni.

-Én nem akarlak bántani, a nevem Dan. - hátrált feltartott kézzel.

-Én Hope vagyok. - feleltem kimérten.

Soha nem szabad csak úgy belerohanni semmibe. Lehet hogy így akar a bizalmamba férkőzni.

-Te.. nem vagy ember, jól mondom? - kérdezte.

-Erre miből jöttél rá Sherlock? - rivaltam rá.

Egy külső szemlélő azt hinné most ástam meg a saját síromat, de az ösztönöm mást súgott.

-Nem találkoztunk már? Olyan.. ismerős vagy, csak nem tudom honnan. - mosolyodott el.

Ó nem is tudom, talán az apám humorát örököltem. Tudod, a nagy Klaus Mikaelson.

-Nem, de lehet hogy az apámat ismered. - feleltem.

-Ha egy nevet mondasz talán tudnám is kiről beszélsz. - mondta szórakozottan.

Nem biztos hogy jó ötlet elmondanom neki ki az apám, mert a végén még felhasználja ellenem. Azokat a fickókat is könnyedén elintézte amikor én meg sem tudtam karcolni őket. De valahogy éreztem hogy nem fog bántani.

-Klaus Mikaelson. - feleltem tömören.

-Bocs, de nem ismerem. Véletlenül nem tudod hogy merre van egy bizonyos Salvatore iskola? - vakarta a fejét.

Nem tudja? És az iskolát keresi?

-Miért? Egyébként mi vagy te? - kérdeztem keményen.

-Ez.. bonyolult. Ha elmondanám lehet hogy még több halálhozó jelenne meg és az nem jó senkinek. - gondolkodott hangosan.

-Az a két férfi.. halálhozó volt? - kérdeztem óvatosan.

-Igen, de ne aggódj ha elmegyek ők követni fognak, de előtte meg kell találnom.. valakiket. - komorodott el.

-Mégis kiket? - kérdeztem rögtön.

Tudtam hogy van valami hátsó szándéka, de hogy ilyen könnyen ki tudtam szedni belőle az fura.

-Őszintén fogalmam sincs, még a nevüket sem tudom. Egy hosszú történet lenne elmagyarázni. - mosolyodott el.

Ez a srác.. más mint a többi és nem azért mondom mert iszonyat helyes, hanem mert őszintén beszél. Hirtelen hangokra lettem figyelmes.

-Hope! - ez Alaric hangja volt.

-Azt hiszem számomra ez a végszó. - mondta.

-Igen és ha az iskolába járnak azok akiket keresel, azt ajánlom kétszer is gondold meg mit akarsz kezdeni velük. - indultam a hang irányába.

-Hé! - kapta el a karom. - még nem válaszoltál a kérdésemre.

Csak értetlenül pislogtam rá, hisz nem is tett fel kérdést.

-Jól vagy? - húzta egy halvány mosolyra a száját.

Ez volt neki ilyen fontos? Nem az hogy megtudja hol az iskola, hanem hogy jól vagyok-e?

-Talán. - feleltem halkan.

Nem tudom mi történt, mintha egy kis nyuszi lettem volna, nem bírtam a szemébe nézni.

-Akkor menj csak és vigyázz magadra. Remélem még lesz egymáshoz szerencsénk, hercegnő. - küldött felém egy utolsó mosolyt, majd elsuhant.

-Hope, mi a baj? - ért oda Alaric.

Nem voltam képes rá figyelni, csak a sötétségbe meredtem.. oda ahol utoljára láttam.

Dan szemszöge:

Nagyjából egy hónapja váltunk szét és indultunk útnak. Az utam New Orleansba vezetett, mert hallottam egy bizonyos iskoláról ahol fiataloknak segítenek uralkodni magukon. Egy erdőn suhantam át amikor megláttam azt a lányt. Nem tudtam hogy ki, csak azt hogy segítségre van szüksége. A modora és viselkedése.. valahogy olyan ismerős volt, de egyszerűen nem tudtam rájönni hogy honnan. Az hogy én valakit becézek, ráadásul egy idegent az nagyon ritka. Őszintén? Fogalmam sincs miért mondtam azt amit. Visszatérve a történtekre az volt az elképzelhető hogy a halálhozók véletlenül futottak bele a lányba, de szerintem őket keresték. Nem akartam feleslegesen idehívni a többieket, ezért úgy döntöttem inkább várok pár napot hátha megjelennek még többen és elvezetnek hozzájuk. Amire viszont nem számítottam az az hogy akaratlanul is azt a lányt figyeltem... állandóan...