A vámpírok birodalma III. Vámpírok végzete

18.fejezet: Kérdőjelek

Hope szemszöge:

A remegés már sokadszorra futott végig a hátamon amikor végre megérkezett az apám.

-Szerbusz kincsem. - ölelt meg egyből.

Na igen, a nagy Klaus Mikaelson megölelt valakit, a világ a fejetetejére állt. Biztos sokan ezt gondolnák a látták volna. Viszont mindenkinek van érzelmes oldala, még a legkegyetlenebb gyilkosoknak is.

-Szia apa. - öleltem vissza.

-Na, gyorsan mutasd hol a srác. Szeretném a lehető legtöbb időt tölteni a lányommal. - mosolygott rám.

Igen, amióta megpróbált megmenteni és ezzel egyszerre megölni magát nem igazán voltam hajlandó beszélni vele, inkább a sulira koncentráltam.

-Csak kérlek ne csinálj semmi ostobaságot. Nem akarok semmi.. kellemetlenséget. - kértem.

Tudtam hogy apám képes.. elragadtatni magát, de talán miattam képes lesz megállni. 

-Ahogy szeretnéd, hercegnőm, indulhatunk? - bólintott.

Épp fordultam amikor meghallottam mit is mondott. Hercegnő. Amióta Dan így nevezett azóta már nem gúnynévként tekintek rá. Mennyi dolgot képes megváltoztatni az életemből, ráadásul ilyen kevés idő alatt?

-Persze, erre. - mutattam az utat.

Alariccal megbeszéltük hogy mivel az udvaron ilyenkor a diákok már nem szoktak tartózkodni ott találkozunk. Egy szempillantás alatt odaértünk és meglepődve láttam hogy nem csak Alaric volt ott Landonnal, hanem az épület egyik ablakán Josie, Lizzie és Rafael néztek minket. Nem hittem hogy Alaric tudna róla hogy ott vannak. Nem akartam rosszat nekik, inkább csendben maradtam.

-Alaric, mikor is volt már hogy utoljára a segítségemet kérted? - szólalt meg hangosan apa.

Ó, hogy miért kell nekik mindig ez az egó harc?

-Azt nem tudom, de azt igen hogy te mikor kérted az én, vagyis a lányaim segítségét. - vágott vissza.

Tudta hogy ez egy szörnyen fájó pont apámnál így nem is szólt vissza, csak csöndben várta hogy mondjak valamit.

-Kérlek befejeznétek? Nem térhetnénk a tárgyra? - fontam keresztbe a karom.

Nem igazán szeretem ha a közelemben veszekednek. Mint két óvodás akik nem hallgatnak a nagy testvérre. Mindig levegőnek néznek, de ezúttal nem civakodtak tovább. Apám odalépett Landon mellé és a szemébe nézett.

-Kész, akkor mehetünk is. - fordult felém mosolyogva apa.

-Most el kellett volna felejtenem mindent? - szólalt meg Landon.

Apa mosolya lefagyott és újra megpróbálta, de neki sem sikerült. Csak álltunk ott és elkezdtünk tanakodni hogy miért nem tudtuk megbűvölni. Eközben teljesen elfeledkeztünk Landonról aki lassan mögém lopakodott úgy hogy észre sem vettem, majd egy kezet a nyakamon, egy másikat pedig a csuklómon éreztem. Szorított, annyira hogy egy szót sem tudtam kinyögni. Ekkor már tudtam hogy bármi is folyik itt, Landon nem ember.

-Hope! - kiáltott apa.

-Landon, mit művelsz? Szépen engedd el, nem fogunk bántani. - nyugtatta Alaric.

-Csak a magad nevében beszélj, Saltzman. - sziszegte apa.

Ha valakit a vezetéknevén szólít akkor az azt jelenti hogy valaki felhúzta, ez esetben Landon.

-Hahaha, ostobák vagytok. Engem nem lehet bántani, azért teszem ezt mert a mesterem a halálát akarja. - mondta sokkal rekedtebb és mélyebb hangon.

-Miféle mester? Egyáltalán mi vagy te? - köpte felé a szavakat az apám.

-Pontosan tudod ki, régen sokat ártottál neki. Hogy mi vagyok? Azon kívül hogy a legrosszabb rémálmod.. halálhozó. - mondta éllel a hangjában.

Egy pillanatra megfagyott a vér az ereimben. Halálhozó. Hogy lehet ez? Már láttam halálhozót és mindegyiknek vörös volt a szeme.

-A kontaktlencse egy hasznos emberi találmány. - szólalt meg ismét.

Kontaktlencse. Komolyan, hogy nem vettem ezt észre? A francba! Szitkozódtam magamban. Nem mondott mást, csak éreztem hogy kezd fogyni a levegő a tüdömből. Láttam ahogy apa és Alaric kiabál valamit, de nem hallottam csak a vér zubogását. Éreztem ahogy a testemet kezdi elhagyni az erő. Látni sem láttam mást csak a feketeséget. Most először.. nem akartam meghalni. Addig nem amíg nem segítek Dannek. Nem tudom hogy az utolsó pillanataimban miért ő járt a fejemben. Talán tényleg igaz volt a gyanúm és... szerelmes voltam. Legalább ezt az érzést is megtudtam milyen, nem csak a rosszabbakat. Nagyon sajnálom hogy nem élhettem tovább ezzel az érzéssel, de ha a sors így akarta akkor így lesz vége. Ott voltam a sötéthidegben és vártam.. vártam hogy végre kerüljek a pokolba vagy a mennybe. Egy ideig nem történt semmi.. aztán már nem is azt éreztem hogy állok, hanem hogy.. fekszek és valakinek a meleg karjai között vagyok. Vagyis még nem haltam meg. Csak arra koncentráltam hogy végre kinyissam a szemem és meglássam mi történt. A fekete foltok lassan de biztosan eltűntek a látószögemből amikor végre megpillanthattam. Alig tudtam felfogni a helyzetet. Itt van. A karjaiban tart. Látom az aggodalommal teli arcát. Aztán végre meghallottam a hangját is.

-Jól vagy? - suttogta rekedten.

Nahát, csak a szokásos köröket futjuk, de egyáltalán nem bántam.

-Talán. - erőltettem mosolyt az arcomra.

Apró mosollyal a szája szélén rázta a fejét.

-Miért nem tudunk csak úgy találkozni hogy ne kelljen folyton megmentenem téged? - kérdezte szórakozottan.

-Hát, te mondtad hogy tudod hol kell lenned. - emlékeztem vissza.

-Igen, és most itt kell lennem. - simította meg az arcomat.

Levegőt visszafojtva néztem a szemébe és élveztem a közelségét, az érintését. Egy pillanatra el is felejtettem hogy hol vagyunk vagy hogy mi történt. Körbenéztem és szembe találtam magam Alaric döbbent tekintetével és apám dühtől izzó szemével.

-Mi történt? - fordultam Dan felé.

-E-Ez nem lehet.. t-te nem lehetsz i-itt.. - hátrált egyre messzebb Landon.

A kirakós darabok amik nagyon apránként kezdtek összeállni a fejemben most mintha összetörtek volna. Landon el akart menekülni, de hirtelen az árnyak közül előlépett egy magas férfi akinek vörösen izzott a tekintete. Még több halálhozó, ezt nem hiszem el!

-Eric, arról nem volt szó hogy ő is itt lesz. - fordult szembe Landon az említett férfival.

A férfi vagyis Eric nem szólt semmit, egyszerűen.. letépte a fejét. Megdöbbentem, ugyanakkor meg is rémültem és egy kicsit meg is ugrottam Dan ölelésében. Az ő kezei megfeszültek körülöttem és idegesen, robbanni készen nézett a férfira.

-Őszintén, arra számítottam hogy Mason lesz itt nem pedig te.. Daniel. - közeledett felénk gonoszan vigyorogva...