A vámpírok birodalma III. Vámpírok végzete

1.fejezet: Ébredés után..

Dan szemszöge:

Amint az akadémiára értem szinte minden szem rám szegeződött. Nem csodáltam hisz a megsebesült húgomat és Mason "hamvait" vittem. Egyenesen a szemükbe hazudtam.. nem csak Ericnek, de Maxonnak, Archernek és még Leilának is. Nem akartam hogy esetleg véletlenül kitudódjon az igazság és Rose megint valami őrültséget csináljon. Hosszasan elbeszélgettem az orvosokkal és amikor azt mondták hogy bemehetek hozzá már mentem is és nem érdekelt ki mit mondott. Úgy gondoltam jobb ha egy kicsit erőre kap és utána mondom meg neki az "igazat". Amikor benyitottam láttam hogy Rose már magához tért és épp ki akart menni.

-Rose miért keltél fel, pihenned kell. Nagyon sok vért veszítettél. - nagyon aggódtam érte.

Utólag visszagondolva hülyeséget mondtam hisz ez az eset semmiben sem hasonlít ahhoz az esethez. Akkor én nem voltam mellette.. hanem Mason.

-Hol van Mason? Hogy kerültem ide? - kérdezte rögtön.

-Rose, ezt majd később most nagyon gyenge vagy. - tereltem az ágy felé.

Tudtam hogy furcsának találja mind azt hogy Mason nincs itt, valamint a bűntudatom valamilyen formában látszott is és ezt sajnos észrevette.

-Vagy most azonnal elmondod hogy mi a fészkes fene folyik itt vagy én magam járok utána, Daniel! - kiálltott rám.

Ennél a pontnál már tudtam hogy hajthatatlan és nem nyugszik amíg meg nem tudja pontosan mi történt. Nem tudtam hogy mennyire emlékszik a történtekből, így nagyon óvatos voltam.

-Rose, téged megharaptak, de nem változtál át.. - kezdtem bele.

-Tudom, Mason kiszívta belőlem a vért. Ő változott át helyettem, igaz? - nézett a szemembe.

Oké, akkor ennyit arról hogy finoman mondom el.

-Igaz. - mondtam halkan.

-Mond meg most azonnal hogy hol van! - kiáltott rám.

Épp mondani akartam hogy ha tudná sem engedném mert túl gyenge, de bele vágott a szavamba.

-Tudod mit, hagyjuk, nem is kell megmondanod megtalálom egyedül is! - ordította.

El akart menni mellettem, de még időben elkaptam a csuklóját és visszahúztam.

-Mi bajod van? Most rögtön engedj el! - csattant fel.

-Rose, figyelj rám most nem mehetsz sehova. - néztem fenyegetően a szemébe.

Muszáj valahogy nyomást gyakorolnom rá, de ez jelen pillanatban lehetetlennek tűnt.

-Miért? Áruld el miért nem mehetek el megnézni Mason-t? Miért nem láthatom? MIÉRT? - ordította ahogy a torkán kifért.

Nagy levegő, most vagy soha.

-Mert.. meghalt. - suttogtam félve reakciójától.

-Hát persze hogy meghalt hisz átváltozott, de attól nem kell félned hogy ostobaságot csinálok. Tudom hogy többé nem önmaga, de akkor is látnom kell. - mondta ingerültem.

Nem akarta felfogni, vagy csak olyan hihetetlennek hangzott hogy már a látványa is fájdalmas volt. Gyerünk, ha most nem mondod neki a hazugságot akkor még nagyobb baj is lehet. Figyelmeztetett a tudatalattim.

-Nem érted Rose. Meghalt, tényleg meghalt. Én szúrtam le egy karóval mert rád támadt. - remegett a hangom.

Nem mertem a szemébe nézni így csak a falra meredtem.

-Nem.. az nem lehet.. ő nem.. nem hallhatott meg.. - tört ki zokogásban.

-Sajnálom, azért nem mehetsz ki mert most van a temetése. - meredten még mindig a falat bámulva.

Nem kellett volna ezt mondanom mert a következő pillanatban Rose kitépte magát a kezeim közül és már rohant is el. Utána kaptam, de nem értem el. 

-Várj! - kiáltottam, de nem hallotta vagy csak nem akarta meghallani.

Mérgemben a falba ütöttem ami megrepedt, de nem foglalkoztam vele és indultam Rose után.

Amikor kiértem az udvarra Mason temetése már elkezdődött, de minden megállt. Hisz mindenki tekintete Rosera szegeződött. Követtem Rose tekintetét és megláttam Archert, Maxont és Leilát a tömegben. Oldalról láttam ahogy Rose arcán patakokban folynak a könnyek. Nem bírtam nézni, így odaléptem hozzá és magamhoz öleltem.

-Annyira sajnálom. - suttogtam a hajába.

Az érintésemre nem reagált, de a hangomra annál inkább. A teste megfeszült és ellökött magától, majd minden erejével ami megmaradt ütlegelni kezdte a melkasomat.

-Azt mondtad a boldogságom a legfontosabb számodra, erre elveszed azt aki nélkül nem tudok élni! Hogy tehetted?! - vágta a fejemhez.

Nem állt meg, én pedig hagytam hogy tovább csinálja, hisz most ki kell engednie a dühét. Egyszer csak abbamaradtak az ütések Rose pedig megfordult a tekintete össze kapcsolódott Leiláéval. Láttam ahogy Leila elsápad. Rose el akart rohanni, de még időben elkaptam a kezét. Ahogy megpördült a lendülete segítségével akkora sallert kaptam hogy még szerintem holnap is meglátszik a helye.

-GYŰLÖLLEK! - ordította, majd elrohant.

Láttam hogy Leila utána akar menni, de intettem neki hogy maradjon ahol van. Rose nem akarta hogy bárki is utána menjen, de én mégis mentem mert féltem hogy egy ekkora sebbel a szívében mégis mit akarhat csinálni.

Mire odaértem egy fa mögé bújtam hogy ne vegyen észre. Láttam hogy épp Mason kis emlékeztetőjét olvassa aminek minden szavára emlékszem.

Rose, tudom hogy csak három éve ismerjük egymást és még kevesebb ideje alkotunk egy párt. Tisztában vagyok vele hogy az utóbbi idő ellenére nem ugyan olyan a kapcsolatunk mint... azelőtt. Én elrontottam, te elszöktél, én bocsánatot kértem, te pedig megbocsátottál. Mindezek ellenére az a kis incidens ráébresztett.. hogy valójában mennyire fontos vagy nekem és mi mindent megtennék érted. Imádom ahogy a szemedben megcsillan az a veszélyes fény és olyan leszel mint egy nőstény tigris ha a szeretteid veszélyben vannak. Ezt láttam a szemedben amikor először megláttalak. Ez azóta sem változott, nagyon szeretlek és az életem hátralévő részét veled szeretném leélni. Rosemari Wilson, hozzám jönnél feleségül?

Rose újra elkezdett sírni. Remegő kezeivel a gyűrűt rejtő kis kék dobozért nyúlt és kivette. Láttam ahogy észrevette a vésést rajta és ha lehetséges még könnyesebb lett a szeme. Néhány másodpercig a döbbenettől nem csinált semmit, majd láttam ahogy kiköti a cipőfűzőjét és ráköti a gyűrűt, amit a nyakába akaszt. Az arcán lévő kifejezés és érzelmek.. mintha nem is ő lett volna, kifordult önmagából. Ököllel kezdte el verni az egyik fát amíg az ki nem dőlt, majd a következőt, aztán a következőt.. addig csinálta amíg egyszer csak térdre rogyott és a földet kezdte el ütlegelni akkor már vérző ököllel. Még az eső is eleredt. A föld, a sár, az eső, Rose könnyeivel és vérével keveredett össze. Nem csinált semmi mást, csak feküd ott a hideg esőben ordítozott és zokogott míg nem győzött a fáradság és elnyomta az álom. Magamban folyamatosan próbáltam a kötelékünkön keresztül elérni Masont, rimánkodtam hozzá, de semmi, mintha falat emelt volna az elméje köré. 

-Aaaajj, Mason nagyon remélem hogy hamar visszatérsz, mert ha nem félek hogy belehalok a bűntudatba. - sóhajtottam halkan.

Odamentem a már alvó Rosehoz az ölembe kaptam és visszavittem a gyengélkedőre. Csak abban reménykedtem hogy Mason elég erős hozzá és sikerül uralkodnia a halálhozók ösztönén és ha Rose meglátja nem fog engem kinyírni...