A vámpírok birodalma III. Vámpírok végzete

28.fejezet: Valaminek a vége

Dan szemszöge:

Dain valóban nem akart sokáig várni. Miután beavatott a tervébe szinte azonnal nyitotta is a portált. Csodálkoztam is hogy rajtam kívül egy embere tartott csak velünk. Talán annyira biztos volt a dolgában hogy nem igazán érdekelte hányan megyünk, csak a feladat el legyen végezve.

-Készen állsz, Daniel? - kérdezte a portál előtt.

-Igen. - feleltem tömören.

Tisztában voltam vele hogy milyen helyzetben hagytam ott a srácokat. Arra viszont nem számítottam hogy ilyen rossz érzés lesz viszont látni őket. Megláttam az arcukat. Azt a döbbenetet, haragot és gyászt. Kicsin múlt hogy az én arcom is eltorzuljon a fájdalomtól. Majdhogynem elfelejtettem hogy az egyik legközelibb barátomat megöltem. Abban reménykedtem hogy amikor visszatérek még lesz rá lehetőségem hogy visszahozzam, de Mason arcából ítélve már elkéstem. Legszívesebben összerogytam volna hogy sírjak és kiadjak magamból minden fájdalmat. Megígértem magamnak hogy ha vége ennek az egésznek tisztességesen meggyászolom Archert, de még nem most. Erősnek kellett lennem.

-Látom nem igazán sikerült összeszednetek magatokat, pedig mi hagytunk nektek időt. - vonta magára a figyelmet Dain.

Ahogy Rose rám nézett tisztán éreztem a tekintetében lappangó elfojtott dühöt. Már indult volna felénk, de Mason visszatartotta.

-Jól van? Mi történt?

-Nem esett baja. Dain azt akarja hogy Leila meggyógyítsa. Ha nem egyezik bele nekem kell megölnöm először téged, aztán a többieket. 

-Még szerencse hogy nem bír magával és a saját feje után megy.

-Vigyázz milyen arcot vágsz. Nem jöhet rá idő előtt.

-Figyelek, nyugi. Minden rendben lesz.

Mason önmagához képest is túl optimista volt. Hiába Dain nevelte fel, nem ismerte eléggé. A fejével sem tudott gondolkodni. Ellentétben velem.

-Mit akartok? Nem volt még elég?! - csattant fel Rose.

-Koránt sem. Örüljetek neki hogy egyszerre csak egy dologért jöttünk. - nézett rá Dain.

A srácokon kívül voltak mások is akiket még nem ismertem. Nem igazán tűntek barátságosnak. Mondjuk nem mintha bármi okuk is lenne rá. Sőt nagyon is megértem a szúrós pillantásokat és ellenséges viselkedést.

-Hol a lányom?! - tolakodott előre Hope apja.

-Sértetlen. Egyenlőre. - mondta kimérten.

És az is marad. Amíg életben vagyok. Itt gondoltam bele először hogyan fog tekinteni rám az apja. Egy nyomorult gyáva alaknak, aki a legkisebb zsarolásnak is enged és egy pincsi kutya lesz belőle. Nem lesz könnyű feladat hogy ezt a képet megváltoztassam, de ez még a jövő zenéje.

-Ezúttal miért jöttetek? - tért a lényegre Mason.

-Felség, igazán nagyra becsülném ha meggyógyítana. - emelte Leilára a tekintetét.

-Felejtsd el! - vágta rá Rose.

-Cserébe visszaadom a lányt. - felelte Dain.

Az volt a célja hogy egymásnak ugrassza őket.

-Miért hinnénk neked? Bármi amit mondasz az hazugság. - emelte fel a hangját Mason.

-Az ajánlatom a királynőnek szólt, nem nektek. - intette le őket.

Tisztán látszott Leilán hogy nem tud dönteni. Tisztában van vele hogy tényleg nem lehet hinni Dainnak, de nem hagyhatja figyelmen kívül.

-Nem gyógyítalak meg. - húzta ki magát.

-Azt elfelejtettem megemlíteni hogy a nemleges válasznak meg lesz a következménye. - intett nekem.

A jelre elkezdtem Leila felé rohanni, de Mason elém állt. Nagyjából már felépült a korábbi harcunkból. Feltételezem Leila meggyógyította. Szándékosan okoztunk egymásnak kisebb sérüléseket, majd mikor Dainon láttam hogy megelégelte, szóltam Masonnek.

-Oké, szerintem ennyi elég volt.

-Ja. Na gyere, kapj el.

Hirtelen hátra pillantott, ezzel megadta a lehetőséget hogy kicsavarjam a kezét, a karómat pedig a torkának szegeztem.

-Szóval ahogy azt mondtam, szeretném ha meggyógyítanál. - ragadta magához a szót Dain.

Leila ezúttal habozás nélkül előrelépett. Nem fogja kockáztatni Mason életét. Amikor Dain is mosolyogva indult felé, tudtam hogy most kell cselekednem. Hirtelen elengedtem Masont, hogy Dain elé tudjak pördülni. Nem haboztam kitágult szemei láttán és lecsaptam. Egyenesen a szívébe állítottam a karót.

-M-Mit jelentsen e-ez? - köhögött vért.

-Ez volt az a pillanat amire mindig is vártam. A halálod. - morogtam neki.

A következő pillanatban összeesett, élettelen teste pedig a földön landolt. Éreztem a tarkómat égető pillantásokat, de nem törődtem velük. A halálhozóhoz fordultam aki velünk jött.

-Vigyél vissza. - adtam neki parancsot.

Arra számítottam hogy ellenkezni fog, de meglepetésemre meghajolt és nyitotta is a portált. Miközben hátra néztem Masonre, már ledobtam magamról a ridegség álarcát.

-Visszahozom.

Csupán ennyit mondtam, de nem is kellett több. Pontosan értett mindent és támogatott. Számomra pedig bőven elég volt ennyi. Tudtam hogy ha visszajövök mindent el kell magyaráznom a többieknek, de erre még rá értem aggódni. Viszont mielőtt átléptem volna a portálon, az ellenkező oldalról jöttek át. Konkrétan megállt a szívem. Hogy történhetett ez? Mindenre felkészültem, de erre nem. Azt hittem biztosra mentem, pedig tévedtem. Most pedig olyan szintű bűntudatot és fájdalmat éreztem amilyet még soha.

-Na mi az? Elvitte a cica a nyelvedet? Huh, Daniel?