A vámpírok birodalma III. Vámpírok végzete

19.fejezet: Rohadék

Dan szemszöge:

Már napok óta nem mentem tovább. Amikor az utam New Orleans felé vezetett nem gondoltam hogy ez lesz. Az hogy megmentettem egy lányt még nem is lett volna akkora baj, de az hogy nem tudtam távol tartani magam tőle... Nem hittem el, nem akartam elhinni hogy ez lehetséges. Az egész életemet annak szenteltem hogy megvédjem a húgomat és közben soha nem gondoltam arra hogy mit is áldozok fel. Nem gondoltam arra hogy én is családot alapítsak, mert soha egy lány iránt sem éreztem semmit. Az hogy huszonhét évesen kellett erre rádöbbennem elkeserítő. Hogy milyen érzés az ha valakit nem úgy szeretsz mint egy családtagot, hanem még annál is jobban... Bármennyire is hihetetlen kimondani, szerelmes vagyok. Azt nem tudom hogy ő mit érez irántam, de egy dolog biztos. Nem akarom belekeverni a családom.. ügyeibe. Egyszóval megígértem magamnak hogy nem fogom elmondani az érzéseimet, amíg nem zárom le az életemnek ezt a fejezetét. Csupán kétszer találkoztunk, de én már most alig várom a legközelebbi viszontlátást. Nem tudtam eldönteni hogy miért ajánlotta fel a segítségét, talán így próbálja meghálálni az életmentést. Ez most mindegy, így is van valami ami egészen más gyanúra ad okot. A rengeteg halálhozó. Hope ugyan nem tudja, de amíg ő mindössze öttel találkozott én vagy kéttucatnyival végeztem mielőtt a közelébe érhettek volna. Végülis arra a logikus következtetésre jutottam hogy az első támadásnál véletlenül lett ő a célpont, de az azutáni támadások.. Talán azt gondolták hogy jelent nekem valamit és így akarnak sakkban tartani és bakker, igazuk volt. Ami viszont a legjobban nyugtalanít az az hogy ezekben a támadásokban az ő keze is benne lehetett, de ha nem akkor valaki teljesen más áll a dolgok mögött. Amikor azzal próbáltam viccelődni hogy folyton kicentizi a helyzeteket.. nos, nem gondoltam hogy ilyen hamar és ennyire necces lesz a következő találkozásunk. Szokás szerint a távolból figyeltem, de amint megláttam hogy mi is folyik ott azonnal oda rohantam és amilyen erősen csak tudtam eltaszítottam tőle a halálhozót. Nem tudott megállni a lábán és majdnem hanyatt esett, de még időben utána kaptam. Ugyan nem láthattam, de éreztem hogy a szemem változik. Mivel nemesnek születtem én is képes vagyok irányítani a négy elem egyikét, de az óta az ominózus este óta amikor apám meghalt nem használtam. Az hogy most kéken izzik a szemem azt jelenti hogy előtör belőlem az erő, mert nem bírok tétlenül ülni és várni hogy magához térjen. Azok a helyzetek amikor Rose vagy Mason voltak veszélyben, azok teljesen mások. Rose a testvérem, de Masont is testvéremként szeretem és tisztelem. Az ő "haláluk" előszőr a lelkemet rengette meg és szerencsére mindig olyan gyorsan visszajöttek a halálból hogy nem volt időm szabadjára engedni. Mindemellett azoknál az eseteknél a történet "gonosza" már meghalt és nem tudtam volna megbosszulni őket. Ez esetben az erőm épp készült előtörni és mérhetetlen bosszút állni a srácon. Rettenetesen nagy adrenalin száguldott végig a testemen és noszogatott hogy minél előbb bosszút álljak. Nagyon is akartam, de valahol a szívem mélyén volt egy érzésem és emiatt nem mozdultam. Bíztam a legjobbakban hogy bármelyik pillanatban magához tér, ezért igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra nehogy a kék szemeimmel találja szembe magát. Nagy nehezen sikerült megnyugodnom, hisz éreztem a pulzusát és türelmetlenül vártam. Igaz hogy a külvilágban csupán néhány másodperc telt el, de az én szemszögemből egy örökkévalóságnak tűnt. Nagyon lassan nyitotta ki a szemét, de amikor végre megláthattam azt a gyönyörű kék szempárt megkönnyebbültem.

-Jól vagy? - suttogtam.

Akaratlanul is ez volt az első ami eszembe jutott és feltétlenül tudni akartam.

-Talán. - erőltetett magára egy halvány mosolyt.

Nos ezt már elkönyveltem annak hogy így köszönünk egymásnak. 

-Miért nem tudunk csak úgy találkozni hogy ne kelljen folyton megmentenem téged? - kérdeztem tettetett jókedvvel.

Mondjuk nem teljesen, mert kétség sem fér hozzá hogy mennyire örültem. Most hogy magához tért még jobban kizártam a világot és ami körülöttünk történt.

-Hát, te mondtad hogy tudod hol kell lenned. - mondta halkan.

-Igen, és most itt kell lennem. - simítottam meg az arcát.

Talán egy kicsit túl messzire mentem. Hirtelen oldalra kapta a fejét és a két férfire nézett.

-Mi történt? - fordult vissza felém.

-E-Ez nem lehet.. t-te nem lehetsz i-itt.. - dadogta a srác.

Összeráncolt szemöldökkel figyeltem ahogy botladozva távolodik. Ismer engem és fél tőlem, ezt kétségkívül megállapítottam. A srác már fordult volna el amikor az árnyak közül előjött még egy személy és mit nem mondjak... Egy olyan személy volt akit ismertem és tudtam hogy ez az egész nem véletlen. Egy olyan személy akit végre megölhetek, de olyan kegyetlenül mint eddig még egyetlen halálhozót sem.

-Eric, arról nem volt szó hogy ő is itt lesz. - fordult felé a srác.

Nem fáradt azzal hogy magyarázkodjon, az nem az ő stílusa inkább.. letépte a fejét. Le sem vettem róla a szemem, de amikor az egyik pillanatban éreztem ahogy Hope megrémül és megremeg a teste egy pillanatra elgondolkodtam. Ha akkor ránézek pontosan tudom hogy elvonta volna a figyelmemet, így csak egy kicsit jobban megfeszítettem a karjaim és bosszúra készen néztem rá.

-Őszintén, arra számítottam hogy Mason lesz itt nem pedig te.. Daniel. - közeledett felénk gonoszan vigyorogva.

Nem tétováztam, gyorsan Hope elé álltam és fenyegetően néztem rá.

-Őszintén nem számítottam arra hogy ilyen korán megakarsz halni. - morogtam felé.

-Nos, mindkettőnknek más az elképzelése. Mondjuk én sem viselkednék másként azzal aki elárult. - terült el egy sokkal gúnyosabb vigyor az arcán.

Tudom hogy csak azért csinálja hogy felbosszantson és forró fejjel támadjak rá.

-Még ha csak elárultál volna. Sokkal több van a te rovásodon mint egy egyszerű árulás. - sziszegtem összeszorított állkapoccsal.

Nem voltam hajlandó kimondani azokat a szavakat, de ő így is pontosan tudta mire célzok.

-Ó, igazad van. Azóta az este óta nem is láttalak. Mond csak már jobban van? Eléggé hogy is mondjam.. pocsék állapotban volt. - továbbra is virított az arcán az az elviselhetetlen vigyor.

-Én a helyedben nem fecsegnék, inkább bánkódnod kellene hogy engem találtál itt nem pedig Masont. - szorítottam ökölbe a kezeimet.

-És miért is? - nevetett zavartan.

-Mert Mason nem bírna uralkodni magán és szimplán széttépne. Én viszont.. nem.. - feleltem vészjósló hangon.

-Ó, én nem lennék ebben olyan biztos. - villantak fel vörös szemei.

Nem törődtem vele. Éreztem hogy az én szemeim is felvillannak és közelíteni kezdek felé.

-Önfejű vagy akárcsak az apád volt vagy a húgod. - rázta a fejét.

Egy pillanatra földbe gyökerezett a lábam, de gyorsan felülkerekedtem a haragomon és tovább mentem.

-Nos, ha én nem tudlak rávenni hogy nyugton maradj... talán majd ő. - váltotta komolyra a hangját.

Láttam ahogy kinyílik egy portál, amiről Mason már mesélt és valakik jönnek rajta. Amikor megláttam.. azt hittem ott helyben megölök mindenkit. Kivert a víz, egy szó sem jött ki a számon. Csak egyetlen dologra tudtam gondolni, amire most meg is esküdtem. Ezért a kínok kínjával halsz meg, te rohadék!