A vámpírok birodalma III. Vámpírok végzete

30.fejezet: Elengedés

Dan szemszöge:

-Na mi az? Elvitte a cica a nyelvedet? Huh, Daniel?

Te nyomorult, hitvány, mocskos, anyaszomorító rohadék! Egyszer kegyelmes az ember és mit kap cserébe? Még egy kést a hátába. Éreztem ahogy a szemeim elsötétülnek és szikrákat szórnak.

-Dain elárult engem. Látom meg is kapta érte a jogos büntetését. De aki igazán büntetést érdemel, az te vagy. Te vettél el tőlem mindent. Ha te nem vagy már régen az enyém lenne minden hatalom. - morgott rám.

Érdekel is engem mennyi baja van. Nem érdekelt mit mondott. Le sem vettem a szemem Hoperól, úgy indultam. Mozdulatomra Eric kiserkentette a vérét. A lábam földbe gyökerezett, a testem pedig görcsbe ugrott.

-Tudd hogy ez mind miattad van és megérdemled a szenvedést. - ordította.

Lepergett előttem minden. Minden amit valaha tettem és éreztem. Lassított felvételben láttam az egészet, ennél pedig nem lehetett volna rosszabb. Eric kitépte Hope szívét. Végig néztem ahogy a teste elterül a földön, a szíve pedig Eric kezében dobog tovább. Zúgott a vér a fülemben, a látásom pedig elhomályosult. Mintha kiszálltam volna a testemből és egy másik helyen találtam magam. Egy hatalmas tó partján. Egy gyönyörű fűzfa mellett. Az árnyékban egy nő épp a kisfiával nevetett. Olyan békés és nyugodt volt minden, az anya és a fiú boldog volt. A következő pillanatban viszont az anya nehezebben vette a levegőt és a szíve környékét markolászta.

-Apa! Valami baj van! Anya nincs jól!

A hullámok közül egy fiatal férfi sietett a partra, de nem ért oda időben. A nő meghalt. Aztán a temetés közepén találtam magam. Mindenki feketében volt és sírt. Ahogy végig néztem az arcokon, túlontúl ismerősek voltak.

-Sajnálom szerelmem. Elkéstem.

Ahogy megszólalt a férfi, megdöbbenve vettem jobban szemügyre. Én voltam az. Hagytam hogy a fiam halálra rémüljön, a szerelmem pedig meghaljon. Az én hibám volt. Mindenről én tehetek. A temetés eltűnt. Helyére egy üres fekete szoba került, ami tökéletesen körül írta a belső világomat. Magamba roskadtam és vártam egy jelre. Nem tudtam feldolgozni. Sem azt ami a parton történt, sem azt ami a valóéletben. Meg leszek bélyegezve, sosem fogok megszabadulni az emlékektől. A szobát hirtelen vakító fény töltötte be. Én pedig a kellős közepében ültem.

-Állj fel.

Rám szólt egy hang, de egyáltalán nem érdekelt. Miért álltam volna fel? Semmi értelme. Bármiért is harcoltam és küzdöttem eddig, értelmetlen volt. Mindig amikor jobbra fordult a helyzet, jött valami és csak rosszabb lett. Felesleges volt az egész, meg sem kellett volna élnem a felnőtt kort. Gyerekként megkellett volna halnom.

-Ha mindezt komolyan gondolod valóban nem az én fiam vagy.

Erre már felkaptam a fejem és szembenéztem vele, Jason Wilsonnal.

-Akármennyire is szeretném, tényleg nem a te fiad vagyok.

-Nem a vér az egyetlen dolog ami összeköt egy családot. Azt hittem ezt már megtanítottam neked.

-Miért nem őrjöngsz? Miért nem kiabálsz velem és mondasz el minden féle árulónak?! Nem vagyok a fiad és soha nem érdemeltem meg hogy annak tekints! Egy utolsó senki vagyok!

-Mert nincs igazad. Azért mondod ezeket a sületlenségeket mert nagyon komoly traumákon mentél keresztül. Most pedig átszakadt a gát és minden egyszerre jön ki belőled.

Én már nem értettem semmit. Olyannyira össze voltam zavarodva mint még soha.

-Tudtam hogy nem a vérszerinti fiam vagy.

-Mi?

-Amikor Isabella eljött hozzám elmondott mindent. Hogy szerelmes volt Dainba, ő pedig ezt kihasználta. El akart menekülni veled, de megállítottam. Megígértem hogy amíg életben vagyok Dain nemfog ártani neki vagy neked.

-Aztán meghaltál.

-Igen. Anyád pedig azt hitte te is. Csak hogy tudd, miután megszülettél. Isabellával valóban egymásba szerettünk. Nem azért adta örökbe Roset mert nem akarta, hanem szeretetből. Tisztában volt vele hogy Dain mi mindenre képes. Azt hitte ha nem mutat semmi érdeklődést a húgod iránt, akkor nem tesz semmit.

-Ennél nagyobbat nem is tévedhetett volna.

-Mindannyian tévedünk. Amit hiszel magadról is egy nagy tévedés.

-Nem az. Mindenről én tehetek. Meg sem szabadott volna születnem!

-A bűntudat mondatja ezt veled. A szerelem kétélű penge. Hatalmas erőt adhat és felemelhet, ugyanakkor a mélybe is taszíthat.

-Elég mélyen vagyok, már mindegy.

-Tudod, vannak olyan dolgok amiket el kell engednünk, de nem akarunk.

-Tudom.

-Viszont vannak olyanok is amiket soha nem engedhetünk el, mert beleőrülnénk. Ez pedig a szerelem.

-Mire akarsz célozni?

-A szerelmet és a szeretetet egy vékony vonal választja el egymástól. Ha sikerül ugyanolyan őszintén és erősen érezned mindkettőt, sokkal nagyobb belső erőt ad mint azt valaha is gondoltad volna. Én szeretlek. Téged és a húgodat is. De a szeretetem nem egyesült a szerelemmel. Most halott vagyok és csak remélhetem hogy megfogadod amit mondtam és nem fogod elhagyni ezt az érzést.

-Sajnálom, de nincs értelme. Már elhagytam.

-Biztos vagy benne?

Nem értettem mire gondol, de csak pár másodperc kellett hogy megértsem.

-DAN!