A vámpírok birodalma III. Vámpírok végzete

17.fejezet: Hívd Klaust

Hope szemszöge:

Ahogy megérkeztünk Lizzie és Josie fogadott minket.

-Üdv a Salvatore suliban, mi vezetünk körbe. - mondta Lizzie.

-Josie vagyok.

-Én meg Lizzie. - mutatkoztak be a lányok.

-Tesók vagyunk.

-Ikrek.

-Kétpetéjűek, nyilván.

És így mutatkoznak be mindenkinek. Egy idő után már fárasztó végighallgatni.

-Rafael menj a lányokkal, én beszélek Landonnal. - szólalt meg Saltzman doki.

Ahogy ezt kimondta a lányok kézen ragadták Rafaelt és elindultak.

-Jó reggelt Hope. - köszöntek szinkronban.

-Sziasztok lányok. - köszöntem vissza.

-Kétségbeesett csaj. - súgta Lizzie Rafael fülébe.

-Hallottam ám. - szóltam utána.

-Nem hiszem. - válaszolt gúnyosan.

Na igen, Lizzie mindig.. hogy is mondjam, ellenséges volt velem. Ő figyelemhiányos és általában az új srácok engem szemelnek ki maguknak. Igazából rengetegszer megfordult már a fejemben hogy vajon miért pont engem. Mikaelson vagyok, tehát félniük kellene tőlem. Végülis akárhányszor végig gondolom mindig ugyanarra jutok, hatalmat akarnak. Minden egyes fiú.. kivéve őt..

-Csak kedvesen lányok. - szólt rá Alaric.

-Szeretlek apu. - köszöntek el.

Amint elmentek bementünk Alaric irodájába.

-Nos Landon, elsősorban az érdekelne mennyit tudsz rólunk. - szólalt meg nyugodtan Alaric.

-Csak annyit hogy Hope valami puccos suliba jár különleges tiniknek, de nem gondoltam ilyesmikre. - válaszolt nyugtalanul Landon.

-Nos, kezdjünk is bele. Mit gondolsz mi ez? - mutatott körbe Alaric.

-Ez egy varázslóiskola? - kérdezte döbbenten Landon.

-Ez a természet feletti lények iskolája, amely befogadja azokat akik különleges képességekkel bírnak. - kezdett bele Alaric.

-Ezt értsem úgy hogy a mesék nem is mesék? - kérdezte Landon.

-Az hogy léteznek igaz, de az hogy hogyan az már hosszú történet. - mondta Alaric.

-Viszont térjünk végre a tárgyra. Lenne néhány kérdésem Rafaelről. - egyenesedett ki a székében Alaric.

-Például? - kérdezte rögtön Landon.

-Először is kit ölt meg? - kérdezte kíméletlenül Alaric.

-Miért kérdezi ezt? - háborodott fel Landon.

-A vérfarkas gén lappang amig meg nem ölnek valakit. És mivel Rafaelen beindult az átok valakit minden bizonnyal megölt. Ki kell zárnunk annak a lehetőségét hogy egy hidegvérű gyilkos különben nem tudjuk befogadni. - magyarázta Alaric.

-Autóbaleset.. Raf.. részeg volt és túl gyorsan vett egy kanyart. A kocsi ripityára tört, a barátnője meghalt, ő pedig csodával határos módon túlélte. Furcsán viselkedett, azt hittem a gyász miatt vagy drogozik, az egyik nap pedig keresztül hajított az udvaron egy fűnyírót, a nevelőszüleinek akkor hívták a papot. - mesélte Landon.

-És ez így normális, nagyon köszönöm Landon. Hope. - biccentett felém Alaric.

Egész idő alatt alig figyeltem oda. Az eszem azon pörgött ami még az erdőben történt. Nem is értem nekem miért kellett itt lennem, meg tudták volna oldani nélkülem.

-Nem lesz semmi baj, bízz bennem. Jöhetsz! - kiáltottam ki.

-Landon Kirby, Milton Greasley bocsánat vagyis MG. - mutatta be őket egymásnak Alaric.

MG közelebb lépett hozzá és megbabonázta, legalábbis ennek kellett volna történnie.

-Teljesen elment az eszük? Hogy felejthetném el mindezt? - akadt ki Landon.

-Valami nagyon nincs rendben. Landon, sajnálom de még nem mehetsz el. - nézett együttérzően Alaric.

-Ezt meg hogy érti? - kerekedtek el a szemei.

-Nem sikerült kitörölni az emlékeidet, így még nem engedhetünk el. MG, kérlek vezesd körbe és vigyázz rá amíg találunk megoldást. - mondta Alaric.

Ahogy MG és Landon kiléptek az ajtón Alaric nyugodtsága mintha elpárolgott volna és teljesen a pánik lett úrrá rajta.

-Mégis hogy lehet ez? - kérdezett.

-Fogalmam sincs. - mondtam nyugodtan.

Tényleg ötletem sem volt hogy miért nem hatott rá a bűbáj, de így eszembe jutott egy kissé őrült ugyanakkor hatásos terv.

-Mi lenne ha más próbálná meg? - kérdeztem vontatottan.

Alaric türelmetlenül várta hogy folytassam.

-Mi lenne ha idejönne.. apa. - mondtam óvatosan.

Köztudott hogy Alaric nem igazán szívleli az apámat, de ha nincs jobb ötlete bele kell mennie.

-Ha nincs más választásunk legyen, hívd ide. - sóhajtott fel, majd intett hogy menjek a dolgomra.

Gyorsan átszeltem a folyosót és a szobámba érve már tárcsáztam is apát.

-Haló? - szólt bele.

-Szia apa. - köszöntem.

-Hope, minek köszönhetem a hívást? Talán túlfeszítetted a húrt és kicsaptak? - ugyan nem láttam mégis tudtam hogy gonoszul mosolyog.

-Nagyon vicces vagy, nem, a segítséged kellene. - forgattam meg a szemem.

-Ugyan, van olyan amit Alaric Saltzman ne tudna megoldani? - nevetett halkan.

-Apa, kérlek fejezd be. Van egy embersrác akinek nem tudtuk kitörölni az emlékeit, arra gondoltam te talán képes vagy rá. - magyaráztam.

-És ebbe Alaric beleegyezett? - kétkedett tovább.

-Képzeld, igen. Úgyhogy kérlek gyere és segíts, ha van kedved utána elmehetünk valahova csak mi ketten. - győzködtem tovább.

-Alaric a segítségemet kéri és a lányom végre hajlandó egy kis időt tölteni az apjával. Na jó, hol a csapda? - kérdezte komolyan.

Most mit mondhattam volna? Kellene a segítséged hogy segíthessek egy srácnak aki kétszer megmentette az életem és félek hogy belezúgtam?!

-Nincs csapda.. na jó, igen, szeretnék veled beszélni valamiről ami nem telefontéma. - idegeskedtem.

-Ha bármelyik fiú hozzád ért.. - kezdett bedühödni.

-Jézusom apa, nem, még mindig szűz vagyok, oké? - kértem ki magamnak.

Na igen, ha az apád a világ egyik legnagyobb szoknyavadásza akkor várható hogy nem igazán tűri meg a fiúkat a közeledben.

-Rendben, estére oda is érek. Szeretlek kincsem. - köszönt el.

-Oké, köszönöm. Én is téged. - tettem le a telefont.

Természetesen Alaric nem akarta hogy lemaradjak az óráimról, ezért mindegyikre elmentem, de egy mondatot nem tudnék mondani hogy miről is szóltak. Végig azon kattogtam hogy ha kiszedem az apámból az infókat hogyan lépek kapcsolatba Dannel, de bíztam benne hogy majd magától megtalál. Az óráim után kimentem a suli elé és vártam hogy az apám megérkezzen amikor megint éreztem.., de nem azt a hideg és kellemetlen érzés. Sokkal inkább mintha valaki.. figyelne..