A vámpírok birodalma III. Vámpírok végzete

12.fejezet: Őszinteség

Dan szemszöge:

Mason és Rose végre megtették. Félre ne értsetek, nem láttam csak a kötelékünkön keresztül éreztem hogy Mason boldogabb mint valaha. Az én boldogságom viszont koránt sem olyan felhőtlen. Miután Mason és Rose elmentek felmentünk Leila szobájába mert ott van a legtöbb hely. Maxon már bekötözte a sebeimet és Leila próbál gyógyítani hogy hamarabb jobban legyek, de mivel pár perccel ezelőtt hozta vissza az élők közé a húgomat nem csodálom hogy kimerült.

-Leila erre semmi szükség. - álltam fel lassan a kanapéról.

-Ne mozogj! Dehogy is nincs, láttad az arcod? Szerintem örülj neki hogy nem. - állt fel ő is.

Tisztában voltam vele hogy Mason megsebesítette az arcomat és gondoltam hogy megmarad a helyed, de nem igazán érdekelt. Mivel az eddigi életem huszonhét éve alatt nem találtam meg az igazit, így már nem is igazán érdekelt hogyan nézek ki.

-Szerintem ha nem lenne csupa vér és csak egy heg lenne még jobban is kinézhetnél mint ezelőtt. - vigyorgott Maxon.

Ami a szívén az a száján, ő ilyen és mi így szeretjük. Amit mondott arra csak elmosolyodtam és amikor már elég erőm visszatért elmentem Leila mellől.

-Dan! Mindegy, úgysem hallgatsz rám. - sopánkodott.

Hirtelen eszembe jutott neki hogy azt mondtam elmagyarázom a történteket.

-Figyeljetek, ami az előbbit illeti.. - vakargattam a fejem.

-Miért nem mondtad el legalább egyikünknek hogy nem ölted meg? - vont kérdőre Archer.

Teljesen jogos volt a kérdése, de nem tudtam rá értelmes választ adni.

-Én.. nem tudom. Mindig is abban a tudatban éltem.. hogy csak magamra számíthatok és minden felelősség az én vállamat nyomja. Nem akartam hogy nektek is hazudnotok kelljen, inkább vállaltam én ezt a hálátlan feladatot. - hajtottam le a fejem.

-Dan.. ne hibáztasd magad, biztos vagyok benne hogy a helyedben mi is hasonlóan cselekedtünk volna. - veregette meg a vállam Maxon.

-Igen, hiszen a végére minden jól sült el. - mosolyodott el Leila.

Mielőtt mondhattunk volna bármi mást kopogást hallottunk és az ajtó már nyitódott is.

-Elnézést hogy így betörök, de roppant fontos dolgot kell közölnöm. - lépett be egy őrző.

-Mi történt? - kérdeztem egyből.

-Jessica királynőt.. a csata hevében megölték és most mindenki önt keresi.. Leila királynő. - hajolt meg az őrző.

A hirtelen sokktól egyikőnk sem tudott megszólalni. Nem tudom melyik hangzott hihetetlenebbnek az hogy a királynő halott vagy az hogy Leila lett az új királynő.

-Én.. kérem most hagyjon magunkra, nemsokára megyek a nagyterembe. - remegett meg Leila hangja.

-Ahogy óhajtja fenség. - hajolt meg az őrző, majd távozott is.

-Mielőtt bármit mondanátok kétszer is gondoljátok meg mielőtt kimondjátok. - ölelte át Maxon Leilát.

Egy huszonegy éves lány vállára ilyen nagy terhet rakni.. pontosan tudom milyen érzés.

-Leila.. én csak azt szeretném hogy tudd mi mindig itt leszünk és segítünk amiben csak tudunk, érted? - mosolyogtam rá bíztatóan.

-Köszönöm. - erőltetett magára mosolyt.

Ahogy ezt kimondta nyitódott az ajtó, de nem egy újabb őrző lépett be rajta hanem Mason és Rose.

-Srácok.. én.. valamit mondanom kell. - nézett körbe Mason.

Hát ezt nem hiszem el. Mi jöhet még? Botránkoztam magamban.

-Üljetek le. - mondta komoran Archer.

Mikor mindenki helyet foglalt Mason bele kezdett.

-Nagyjából fél évvel azután hogy átváltoztam.. megkerestem.. Ms Meredithet. - nézett ránk.

Ez meglepett, hisz azt sem tudtam ki az.

-Azt akartam hogy ha visszajövök válaszokkal tudjak szolgálni, de.. a történet egy kicsit bonyolult. - pillantott Leilára.

Hiába a kapcsolatunk nem tudtam semmiről, azt az időszakot elrejtette előlem.

-Hogy érted ezt? Mire gondolsz pontosan? - ráncolta a szemöldökét Maxon.

-Leila..Ms Meredith azért bűvölte meg Roset hogy biztonságba vigyen téged, mert tudott arról hogy Dain mit tervezett. - mondta ki undorodva a nevét.

-De miért? - értetlenkedett Leila.

-Mert Ms Meredith volt.. az édesanyád. - válaszolt halkan.

A szobában mintha megfagyott volna a levegő. Senki nem mondott semmit, mindenki próbálta megemészteni az előbb hallottakat. Elsőként Maxon realizálta a dolgokat.

-Miről beszélsz? Ez tényleg igaz? - csattant fel Maxon.

-Igaz, elmesélt nekem mindent, azt hogy úgy érezte miatta szakadt szét a családod, de ez nem igaz. Minden tiszteletem a tiéd, de az apád tehetett róla senki más. Ahelyett hogy elszakított volna téged és az édesanyád inkább be kellett volna fogadnia a családba, de nem így tett. - sóhajtott fel Mason.

Hát soha nem lesz vége ennek az őrületnek?! Leila hirtelen felállt és odament Mason elé. Megijedtem, hisz nem tudtam mi fog történni. Leila nem szólt egy szót sem csak állt Mason előtt és a földet figyelte. Majd hirtelen.. megölelte.

-Köszönöm hogy elmondtad. Mindig is sejtettem hogy nem illek a White családba, legalább most már tudom miért. - mosolygott szomorkásan.

-Dan, - fordult felém Mason. - én nagyon sajn-

-Ha be mered fejezni a mondatot átdoblak a falon. - rivalltam rá rögtön. -Ne hibáztasd magad, nem te voltál hanem a szörny ami benned van. De mostantól ott is marad, hisz mindenki él és virul, jól mondom? - veregettem meg a vállát.

Utolsó mondatomnál Mason hátrapillantott Rosera aki szomorúan rázta a fejét.

-Mi a baj? - ráncoltam a szemöldököm.

-Dan.. a csata közben.. itt volt Dain. - szólalt meg most először Rose.

Megdermedtem. Dain itt volt? Hogyhogy nem vettem észre? Miért nem ezzel kezdték?

-Mi? - csak ennyit bírtam kinyögni.

-És azt mondta Rosenak mielőtt megölte hogy.. az apám és a húgom hamarosan meghal..