A vámpírok birodalma III. Vámpírok végzete

23.fejezet: Kegyelemdöfés

Hope szemszöge:

-Francba! - szitkozódott, majd nem törődött semmivel és.. ugrott.

Dan odaugrott és amíg a saját testével védte a lányt, a két halálhozó egymásnak estek. Dan valamit kikapott a nyakából, de mivel nekem háttal volt nem láttam. A következő pillanatban megjelent két újabb folt és számomra ismeretlen személyek jelentek meg.

-Na, mi a helyzet? - lépett ki elsőnek egy sötétszőke hajú srác.

-Tudtam hogy ebből még baj lesz. - jelent meg egy aggodalommal teli zöld szempár, ami szintén egy sráchoz tartozott.

-Mi a baj? - lépett ki végül egy lány, akinek minden érzelem kiült az arcára.

Körbenéztek és mindegyikük tekintete Danen állapodott meg, pontosabban a karjaiban lévő lányon.

-Istenem, Rose! - kiáltotta az imént megjelent lány.

Amennyiben ez lehetséges az agyamban a gondolatok még jobban szétestek. Azt mondta hogy Rose és odafutott Danhez. Nem mertem hinni a fülemnek, nem akartam magamban ismét reményt kelteni.

-Leila, egyszer már megcsináltad, kérlek hozd vissza a húgomat. - fordult Dan a lány felé.

Olyan érzésem volt mintha több mázsányi súly esett volna le a szívemről. Az a lány nem a barátnője, hanem a testvére. Ezt a pillanatnyi örömöt hamar felváltotta az értetlenség.

-Várj, ha Rose ilyen állapotban van akkor Mason.. - halkult egyre a hangja.

Mintha újra indítanák az agyamat kezdtek pörögni a gondolatok. Az a csaj Rose, Dan testvére. Az is valószínű hogy aki éppen agyonveri Ericet nem más mint Mason, mégsem értem hogy pontosan mi folyik itt.

-Ne foglalkozz vele. Csak arra koncentrálj hogy visszahozd, rendben? - mondta higgadtan Dan.

-Rendben. - egyezett bele ha jól hallottam Leila.

-Én vele maradok. - jelent meg mellettük a zöld szemű srác.

-Jó. - biccentett Dan.

Dan épp elindult a két halálhozó felé amikor a harmadik srác karon ragadta és megállította egy pillanatra.

-Dan várj, nem emlékszel mi történt legutóbb? - kérdezte kétségbeesetten.

-Archer, engedj el. - mordult fel Dan.

-Ne, nem érted. A múltkor is alig úsztad meg élve, mi történne ha most tényleg meghalnál? - aggodalmaskodott tovább.

Az agyamban visszapörgettem hogy Eric mi mindent mondott és úgy gondolom hogy arra az estéről beszél amikor újra találkoztak.

-Ha meg kell halnom, legalább azért halok meg amiben mindig is hittem és fontos nekem, a családomért. - rántotta el a kezét.

Szavain rettenetesen megdöbbentem. Képes lenne szembemenni a halállal a családjáért. Mindig azt hittem hogy a Mikaelsonoknak a legfontosabb a család, de ezek után.. már nem tudom mit gondoljak.

-Mason, én vagyok az! Hallasz? Mondj valamit! - közeledett Mason felé.

Mason a.. bátyám nem mondott semmit, csak morgott és egyre hátrált.

-Minden rendben lesz! Egyszer már sikerült, újra sikerülni fog! - bíztatta Dan.

Rá támadt. Olyan gyorsan csapott le hogy Dan csak éppen tudott kitérni a csapás elől, de Masonnek még így is sikerült letépnie róla a ruháit. Ezáltal felsőtestét már semmilyen ruha nem fedte és tisztán látszottak a hátán és hasán hatalmas hegek.

-Feltépjük a régi sebeket, mi? - nevetett fel erőltetetten.

Mason újra nekiment, de ezúttal tudta tartani magát. Láttam ahogy Mason felhasította Dan alkarját, én meg nem tettem semmi... nem tudtam volna tenni semmit. Folyamatosan csak köröztek és kerülgették egymást amikor Dan egyszer csak rám pillantott, ezzel hatalmas hibát vétett. Mason az egész mellkasát végigszántotta a karmaival, de az előző hegekkel ellentétes irányba. Dan igyekezett összeszedni magát, de mielőtt bármit tehetett volna Mason megragadta a nyakát és az erdőbe hajította. Olyan erővel tette mindezt hogy Dan teste még egy fát is kidöntött. Nem tudtam és nem értettem semmit. Mindeddig csak néztem és nem csináltam semmit. Nem értem mi ütött belém. Egy pillanatra arra gondoltam hogy most mi lesz. Archer is azt mondta Dannek hogy ezúttal meghalhat. Nem.. az nem történhet meg, Dan nem halhat meg. Éreztem ahogy egyre gyorsabban kezdtem el venni a levegőt és úrrá lett rajtam a pánik. A tény miszerint rokonok vagyunk egyáltalán nem érdekelt. Életemben először nem érdekelt semmi. Csak azt akartam hogy ennek az egésznek végre vége legyen és mindent nyugodtan megbeszélhessünk. Másnak valami földön túli bátorságra lett volna szüksége ahhoz amit én tettem, de nekem nem. Nekem csak egy dologra volt szükségem.. Danre.

-Dan! - kiáltottam a sötétségbe.

Ott álltam Mason előtt.. a bátyám előtt. Nem tudom mégis mire számítottam? Hogy nem tesz semmit? Esetleg magához tér? Nem, ahogy felé fordultam ő rögtön rám támadt. Ostoba voltam, ezzel a lépésemmel megírhattam volna a saját végrendeletemet.. azonban a hangsúly a volnán volt. Szinte csak pislogtam egyet aztán a következő pillanatban Dan sebekkel teli hátát láttam. Aztán olyan hihetetlen erővel lökte el Masont hogy azt hittem belehal. Azonban ezt a gondolatot a következő másodpercek megcáfolták, ugyanis már állt fel. Közben Dan rám emelte a tekintetét, ami.. furcsa volt. Dan szemei kéken világítottak. Az arcomat kutatta, mintha valami érzelmet keresett volna a szemeimben. Most láttam először a kék szemeit, de ez engem egyáltalán nem riasztott el. Mindenkinek vannak veleszületett képességei, én például át tudok változni farkassá ő mégsem ítél el miatta, akkor nekem miért kellene pusztán azért mert változik a szeme színe? Mikor Mason újra talpon volt teljes figyelmét neki szentelte és tovább harcoltak. Néhány perc múlva ismét a kezeikkel próbálták hátra lökni a másikat. Láttam Dan arcát ahogy kezd elsápadni és izzadni. Magam mellett hallottam egy felkiáltást, ezért gyorsan odakaptam a fejem és még időben elcsíptem egy kis beszélgetés morzsát.

-Hogy kerültök ide?

-Majd később, most le kell állítanod a vőlegényed.

Rose mintha szellemet látott volna olyan sápadt lett egy pillanat alatt, de gyorsan feldolgozta amit látott és egyből odarohant.

-Mason, itt vagyok melletted, hallasz engem, én vagyok, nézz rám kérlek. - fogta két kezébe Mason arcát.

Hihetetlen volt. Néhány perce még halott volt, de most itt van és visszahozza Mason ép elméjét. Csak most jutott el az agyamig hogy azt mondták a vőlegénye. Valamiről nagyon lemaradtunk, de nem csak én hanem mindannyian. Láttam ahogy a vörös szemek visszaváltoznak sötétbarnára, amik teljes aggodalmat tükröznek. Mason úgy ölelte Roset hogy ha erősebben tette volna félő hogy eltöri valamelyik csontját.

-Rose, istenem. Nem igaz, már megint.. - motyogta halkan.

-Nyugodj meg, semmi baj, már vége van. - mosolygott rá.

-Én ezt azért nem mondanám. - szelte át egy hang a levegőt.

Nem ismertem fel, de egy hideg és kimért hang volt aminek az irányába néztem. Épp csak hogy megláttam egy nagyjából negyvenes éveiben járó férfit amikor az ellenkező irányból kiáltást hallottam. Láttam ahogy Dan ellökte a közeléből Roset és Masont, majd a testét keresztül szúrta egy cseppkő...