A vámpírok birodalma III. Vámpírok végzete

11.fejezet: Együtt...

Mason szemszöge:

Én.. nem ezt akartam. Ahogy elöntötte a testemet a harag és düh.. nem tudtam tovább uralni. Nem tudtam megakadályozni hogy a barátomra támadjak, semmit sem tudtam tenni, de mindent láttam. Az hogy visszajött.. hogy újra hallottam a hangját és a karjaimban tarthattam.. az az érzés mindent felülírt. Mint mindig Dan most is pontosan tudta mit kell mondania, ennek ellenére én mégis magamat hibáztattam. Az amit mondott hogy menjünk egy nyugodt helyre annak nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget, de amit azután gondolatban mondott..

-Mason.. szerintem eleget vártatok és szenvedtetek mindketten. Itt az ideje.

-De.. mi van ha ő nem akarja? Nem akarok semmit rá erőltetni, hisz csak most kaptam vissza.

-Vidd fel a szobájába és beszéljétek meg. Lehet hogy fél, de nem tőled hanem attól hogy milyen lesz..

-Mi? Akkor Rose még..

-Igen, kitartott melletted. Amúgy amióta megtalálta a gyűrűt soha nem vált meg tőle, szerintem a zsebében tartja.

Először még csak semmi gondolatom sem volt. Rose még mindig szűz.. várt.. rám várt. Amikor ezt megemésztettem magamban nem vártam egy percet sem, amint Leila meggyógyította felkaptam Roset és felvittem a szobájába. Hihetetlen gyorsasággal kinyitottam az ajtót, majd magunk mögött bezártam. A szoba közepén Roset a saját lábára állítottam, de nem csináltam semmit, csak vártam és közben elvesztem gyönyörű szemeiben.

-Mason.. - kezdte remegő hangon.

-Ne! - tettem mutató ujjam a szájára. -Kérlek, csak.. hallgass meg. - néztem rá kétségbeesetten.

Mintha meglepődött volna, de bólintott.

-Rose.. remélem tudod hogy nem szeretnék semmit sem rád erőltetni. Nem akarom elkapkodni vagy bármilyen formában fájdalmat okozni neked. Megértem ha félsz hogy esetleg nem tudom irányítani és esetleg újra elvesztem a fejem, de ez nem fog megtörténni. Az elmúlt egy évben soha nem vesztettem el az irányítást, de amikor a karjaim között voltál és.. nem lélegeztél.. azt a haragot nem tudtam uralni. Csak te tudtad visszahozni a józan eszemet, ha van valaki akit soha még csak véletlenül sem bántanék az te vagy. Én is félek magamtól, de tudd hogy most bárhogy is döntesz soha nem fogsz elveszíteni, én mindig itt leszek neked. - néztem végig a szemébe.

-Befejezted? - pimaszul elmosolyodott.

-Én.. igen.. - zavarodtam össze.

Nem értettem miért reagált így a kis monológomra.

-Túl sokat beszélsz. - mosolyodott el még szélesebben.

Kezeivel átkulcsolta a nyakamat, majd lassan megcsókolt. Az utolsó mondatán kicsit felbátorodva felkaptam az ölembe és mintha porcelánból lenne olyan óvatosan fektettem le az ágyra, úgy csókolóztunk tovább. Mikor elváltunk kicsit hátrébb húzódtam hogy szemébe nézhessek további megerősítésre várva, a válasz egy apró de biztos biccentés volt. Nagyon finoman fogtam meg pólója alját és kezdtem levetkőztetni, de amikor már csak melltartó és bugyi volt rajta abbahagytam és én is levetkőztem míg csak egy szál boxerben voltam. Ajkaink egy felesleges percre sem váltak el egymástól, csak addig amíg levegőt vettünk. Lassan melltartópántjához nyúltam és a szemébe nézve vártam, majd ismét biccentett. Nagyon jó érzés tudni hogy képesek vagyunk szavak nélkül is megérteni egymást. Lassan kikapcsoltam és leszedtem róla a melltartót. Amikor lekerült róla az utolsó előtti ruhadarab elvörösödött.

-Gyönyörű vagy, minden egyes porcikád. - suttogtam pimaszul a fülébe, amitől már olyan piros volt mint egy paradicsom.

Amikor mindketten megszabadultunk az utolsó ruhadarabjainktól és elhelyezkedtem Rose felett még utoljára megkérdeztem.

-Rose.. még nincs késő. Ha nem szeretnéd egy szavadba kerül vagy ha nem tetszik amit csinálok csak mond és abbahagyom. - néztem komolyan a szemébe.

Néhány másodpercig nem mondott semmit csak üres tekintettel nézett, majd egyszer csak mélyen megcsókolt.

-Kedves vagy hogy esélyt akarsz adni hogy visszatáncoljak, de ezzel egy baj van. Én szeretném, csak veled és senki mással. Tudom hogy vigyázni fogsz rám, bízom benned. - mosolygott rám.

Rettenetesen lassú és óvatos voltam nehogy fájdalmat okozzak. Amikor már megszokta az érzést bólintott hogy folytassam. Odahajoltam hozzá és megcsókoltam hogy eltereljem a figyelmét a kellemetlen érzésről. Nem tudtam hogy pontosan mennyi idő telt el, de azt tudtam hogy ez volt életem leggyengédebb és legjobb szeretkezése amit hátralévő életem során rengetegszer át szeretnék élni, csakis vele senki mással. Rose a mellkasomon feküdt kifulladva, én pedig a hajával játszadoztam. Amikor eszembe jutott amit Dan még gondolatban mondott. Félkézzel lenyúltam a levetett ruháinkhoz és tényleg az egyik zsebében volt.. a gyűrű. Most vagy soha.

-Rose.. szeretnék veled beszélni valami fontosról. - álltam fel az ágyból.

A szemében rémületet láttam, aztán kétségbeesettséget. Finoman megfogtam és az ágy szélére ültettem.

-Nem.. nem élvezted? - kerülte a tekintetem.

-De, ez volt életem legszebb estélye és soha nem cserélném el semmiért. - mosolyogtam rá bíztatóan.

Úgy látszott egy kicsit megnyugodott, de még mindig ideges volt. Úgy döntöttem nem húzom az időt, így letérdeltem elé és megfogtam a kezét.

-Rose, soha életemben nem gondoltam volna hogy valaha megtalálom a szerelmet, azt meg pláne hogy egy ilyen gyönyörű, okos és erős nő képében. Aznap mikor átváltoztam.. én.. akkor megakartam kérni a kezed. Akkor és most is azt szeretném ha biztonságban lennél és boldogan élnél. Azok után amiken átmentünk.. nem vagyok biztos benne hogy képes vagyok neked ezeket megadni, de mindent megteszek hogy így legyen akkor is ha elutasítasz. Rosemari Wilson, megtisztelnél azzal hogy egy nap a feleségem leszel? - mutattam fel a gyűrűt.

Rose arca teljesen döbbent volt. Én csak feszülten vártam a válaszát amikor hirtelen a nyakamba ugrott.

-Istenem már azt hittem baj van. Igen! Ezerszer is igen, hozzád megyek! - csókolt meg.

Óvatosan az ujjára húztam a gyűrűt és a szemébe néztem, de nem volt felhőtlen az öröme.

-Szerelmem.. mi a baj? Talán nem tetszik a gyűrű? - találgattam.

-Nem vagyis de, úgy értem a gyűrűvel nincs semmi baj én csak.. elgondolkodtam.. - motyogta lehajtott fejjel.

Finoman megfogtam az állát és magam felé fordítottam.

-Kérlek mond el mi a baj, utálom ha szomorú vagy. - kérleltem.

-Mielőtt.. meghaltam.. Dain mondott valamit.. - már csak a neve hallatán megfeszültem.

-Mégis mit? -kérdeztem rögtön.

-Azt.. hogy a túlvilágon mondjam meg neked hogy nemsokára.. láthatod az... apádat és a húgodat...