A vámpírok birodalma III. Vámpírok végzete

26.fejezet: Félelem

Hope szemszöge:

Olyan szintű kétségbeesés uralkodott el rajtam, amilyen még soha. Ahogy jöttek a kérdések, úgy jött rá a válasz is. Viszont alig volt időm rá hogy ezeket megemésszem, mert újabb akadályok álltak az utamba. A tudat hogy az apám és a bátyám is ott volt, de ennek ellenére nem tudták megakadályozni hogy elvigyenek, elkeserített. Az utolsó másodpercekben Dan szemébe nézve mérhetetlen haragot és félelmet láttam. Tisztában van vele hogy egy család vagyunk, mégis képes volt úgy rám nézni mint egy féltett kincsre amit elvesznek tőle. Csak reménykedni mertem hogy tényleg jelentek neki valamit, hiszen számomra nagyon is fontos.

-Otthon, édes otthon. - jelentette ki Eric vigyorogva.

Forgott körülöttem a világ, a fejem pedig hasogatott. Nem számítottam rá hogy ilyen intenzív élmény lesz egy portált használni, de lehet csak nem vagyok hozzászokva. Sőt valószínű, mert semmi jelét nem láttam annak hogy Eric rosszul lenne. Kicsit körülnézve láttam hogy nem egy dohos pincébe hozott, hanem egy átlagos szobába. Meglepődtem, mert azt gondoltam hogy meg fog kínozni, aztán ha megun akkor megöl.

-Most pedig remélem nyugton maradsz. Hidd el, ha felidegesítenél nem járnál jól. - lökött az ágyra.

Időm sem volt megpróbálni ellenkezni. Amint fel tudtam volna ülni már újra ott volt és a kezeimet az ágy háttámlájához rögzítette.

-Amíg a főnök vissza nem ér, szórakozzunk egy kicsit. Mit mondasz? - vigyorgott felettem.

-Rohadj meg! - próbáltam lerúgni az ágyról.

-Ó igen. Hányszor hallottam már ezt. Azt hiszem a legtöbbször Daniel szájából. - nevetett rajtam.

Dan. Elég volt csupán megemlítenie. A neve hallatán elárasztott egy újabb különös érzés. Gyerekkoromban annyi érzelmet tapasztaltam meg hogy egy idő után megpróbáltam minden féle érzelem nélkül élni. Egy darabig sikerült is, de aztán jött és felborított mindent. Először hálát, kíváncsiságot, aztán örömet, majd végül szerelemet ébresztett bennem. Most pedig jelen helyzetben a lehető legrosszabbat, a félelmet. Mióta szemtanúja voltam anyám halálának, azóta nem éreztem ezt. Sokszor amikor egy küldetésre mentem és a saját életemet tettem kockára, még akkor sem voltam ennyire megrémülve. Régebben készen álltam a halálra, nem viszolyogtam a gondolattól. Egyenesen megkönnyebbülésként fogtam volna fel. Most viszont egyenesen rettegtem és nem magam miatt. Akármit is akarnak Dantől, velem fogják zsarolni. Ilyenkor jönnek a kettős érzések. Szeretném hogy fontos legyek a számára, de ha fontos lennék neki, akkor akármire rá tudják venni. Az egész azért történt mert a saját fejem után mentem és nem hallgattam senkire, pedig kellett volna. Akkor most nem itt tartanánk.

-Na mi van, el vitte a cica a nyelvedet? - csipkelődött Eric.

Inkább nem válaszoltam és lenyeltem a csípős megjegyzésemet. Nem akartam kihúzni a gyufát, a végén még Dan szenvedne tőle jobban.

-Ha nem, hát nem. Semmi gond, majd kicsikarok én belőled egy két érdekes hangot. - vont vállat, majd közeledett felém.

Nem nehéz kitalálni hogy mit akar. Minden kanos férfi aki perverz megjegyzéseket tesz általában ugyan azt akarja. A kérdés már csak az hogyan tudnám megállítani. Nem akartam ezt átélni, nem vele. Csakis Dannel. A fogaskerekek pörögtek az agyamban, de semmi használható ötlet nem jutott az eszembe. a könyörgés biztosan nem hatná meg, erővel pedig nem tudok felé kerekedni. Az egyetlen esélyem az lenne ha eloldozná a kezem és megpróbálnék elmenekülni. Ez az egy épkézláb ötlet jutott eszembe, de sok buktató van benne. El kellene bájolnom és elhitetni vele hogy én is akarom. Ha ez sikerülne is és menekülni próbálnék, azt sem tudnám hol vagyok. Viszont volt bennem egy olyan érzés hogy meg kell próbálnom. Nem várhatok tétlenül a hercegre mint a mesékben. Ha valamit el akarsz érni azért tenned is kell.

-És mit szólnál hozzá, ha én csalnék elő belőled valamilyen hangot? - tornáztam fel magam ülő helyzetbe.

Meglepetten összeráncolta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Szótlanul odajött az ágy mellé és szenvtelenül közel hajolt hozzám. Amikor a szabad kezével beletúrt a hajamba azt hittem nyert ügyem van, de tévedtem. Olyan erősen rántott le az ágyra hogy szerintem még a karom is eltörött a bilincs miatt.

-Tényleg azt hitted hogy ennyire a farkam vezet? Ostoba ribanc. - pofozott fel.

Olyan erősen nyomott a matracra hogy azt hittem mindjárt leszakad. Kezdett tudatosulni bennem hogy nincs már menekvés. El kell fogadnom hogy a sors ezt szánta nekem, habár nem tudom mit tettem hogy ezt érdemlem.

-Lássuk ez mennyire tetszik. - próbálta lerángatni rólam a ruhám.

Nem akartam beletörődni, ezért minden megmaradt erőmmel ellenkeztem. Hirtelen kezét a torkomnak szegezte, majd a száját az enyémnek préselte. Szörnyű érzés volt. Nem most csókoltak meg életemben először, de az biztos hogy ez volt a legrosszabb. Éreztem ahogy valami megtörik bennem, már annyira hogy majdnem hangosan felzokogtam. A következő pillanatban viszont minden súly ami eddig nyomott most felengedett és rendesen kaptam levegőt. Eric konkrétan lerepült rólam. Egyenesen a falnak, ami át is szakadt. Nem tudtam elképzelni mi vagy ki lehetett képes arra hogy egy halálhozóval így elbánjon. Még jobb kérdés volt hogy akkor velem mit csinálna. Kétségbeesésemben elkezdtem rángatni a béklyóm, de semmi értelme nem volt. Hangokat hallottam az átszakad fal felől és egyből odakaptam a fejem. Először leblokkoltam, aztán levegőt kapkodva próbáltam nyugtatni magam. Jó ideje nem volt semmi aminek a látványa ennyire felzaklatott volna. De az amit most látok felfoghatatlan. Itt áll előttem, de mégsem ő az. Nem lehet ő az. Vörös szemeit le sem veszi rólam, én meg küzdök az ellen hogy véletlenül se uralkodjon el rajtam a pánik. Viszont nem sok esélyt látok rá hogy sikerrel járok.