A vámpírok birodalma III. Vámpírok végzete

10.fejezet: Visszatérés a túlvilágról

Rose szemszöge:

Meghaltam.. legalábbis azt hittem. Nem, tényleg meghaltam és a túlvilágon voltam. Minden fehér volt, alig láttam valamit.

-Ez lenne a menny? - visszhangoztak a szavaim.

Csak álltam és nem éreztem semmit, nem fájt semmim.. csak a szívem. Egyszer csak megjelent előttem egy középkorú férfi, akinek fekete haja és ugyanolyan barna szeme volt mint.. nekem.

-Nem egészen, ez a két világ síkja. -Mosolygott rám.

-Akkor én most.. halott vagyok vagy nem? - kérdeztem szemöldök ráncolva.

-Elméletileg meghaltál, de Leila hercegnő igyekszik visszahozni, hisz csak te vagy képes észhez téríteni Őt. - mondta nyugodt hangon.

Eszembe jutott az utolsó emlék mielőtt még elmúlt volna a fájdalom.. Mason arca.

-Ez hogy lehetséges? Ő is meghalt már egy éve! És egyébként maga a kaszás vagy mi? - buktak ki belőlem a kérdések.

-Nos hogy tisztán láss az én nevem Jason Wilson, én voltam az apád. - nézett rám komolyan.

-A-Apa? - meredtem magam elé.

-Igen, és Mason nem halt meg aznap. Amikor elájultál arra kérte Dant hogy ölje meg, de nem tudta megtenni inkább azt javasolta hogy meneküljön el és tanulja meg irányítani az ösztönt és akkor képesek lesznek meggyőzni az őrzőket hogy nem veszélyes. - magyarázta higgadtan.

-De hát.. nekem miért nem mondta el? Miért hagyta hogy egy éven át szenvedjek és magamat okoljam a haláláért amikor nem is halt meg? - értetlenkedtem.

-Ha tudtad volna utána mentél volna és akkor még nem tudta uralni. Mondjuk most hogy azt hiszi meghaltál elvesztette a kontrollt. - gondolkodott hangosan.

-Ezt hogy érted? - meresztettem rá nagy szemeimet.

-Rose, figyelj rám mindjárt újra érezni fogod a fájdalmat és visszamész hozzájuk. Csak te tudod visszahozni a józan eszét, csak rád hallgat. Muszáj gyorsan cselekedned, mert ha nem.. félő hogy a bátyád néhány percen belül meghal. - nézett mélyen a szemembe.

Megdermedtem, erre nem tudtam mit reagáljak. Nem is volt időm rá, hisz a következő pillanatban olyan érzés fogott el mintha az egész testem égett volna.

-Mi történik? - néztem kétségbeesetten az apámra.

-Visszatérsz. Vigyázz magadra, szeretlek kislányom. - mosolygott szomorúan.

Már nem álltam hanem feküdtem a földön. Amint kinyitottam a szemem megláttam Leila aggódó arcát.

-Istenem, sikerült! - kiáltott fel boldogan.

Óvatosan felültem és körbenéztem. Az őrzők tátott szájjal bámultak rám, Maxon és Archer rám mosolyogtak, Leila pedig könnyeivel küszködve mosolygott. A szemem viszont két személyen akadt meg. Alig hittem el.. Dan és.. Mason harcoltak. Láttam ahogy Dan már az ájulás szélén van és.. feladja, Mason pedig készült bevinni az utolsó csapást.

-Mason! - kiáltottam.

Nem érdekelt a fájdalom, nem hallgattam az eszemre vagy a mögöttem kiabáló barátaimra csak az lebegett a szemem előtt hogy ez az én új esélyem. Az új esélyem egy jobb életre és nem akartam hogy életemben az egyik legfontosabb személy ne szerepeljen benne. Nagyjából öt lépést tudtam megtenni, mert a lábamban a csontok szilánkosra voltak törve. Hát persze, inkább örülj neki hogy Leila visszahozott ne elégedetlenkedj azzal hogy nem tudott meggyógyítani teljesen. Pörögtek a gondolataim. Nem hazudok, pokolian fájt és még fel is ordítottam.

-AAAaaaahh!

Éreztem ahogy kicsúszik alólam a lábam és a testem közelít a padlóhoz. Majdnem összerogytam, de egy erős kar megtartott. Lassan felnéztem hogy tudjam ki lehetett ennyire gyors. Nem tudom mit éreztem először, az hogy a gyönyörű barna szemei helyett a vérvörös szemeit látom megrémített. Viszont meg is lepett hogy elkapott, hisz elvileg elvesztette a kontrollt és nem tudja irányítani a cselekedeteit, de ezek szerint mégis. Visszafojtott lélegzettel néztem fel rá és vártam hogy mit fog tenni, de csak biztosan tartott a karjaiban és nézett le rám. Nem vártam a végtelenségig. Óvatosan két kezem közé fogtam az arcát.

-Mason.. kérlek.. gyere vissza. - gyűltek könnyek a szemembe.

Láttam ahogy a szemében a vörös szín változik, de nem teljesen. Összeszorított állkapoccsal küzdött hogy visszaszerezze az irányítást.

-Sikerülni fog.. nem fogod feladni, te sosem adod fel. Tudod miért? - kérdeztem tőle.

Nem mondott semmit csak csikorgatta a fogait.

-Mert te Mason Astor vagy.. az a Mason Astor akibe visszavonhatatlanul és reménytelenül beleszerettem. - néztem mélyen a szemébe, majd megcsókoltam.

Egy év. Egy teljes év után amikor már beletörődtél hogy soha többet nem láthatod, nem érintheted és most itt van előtted.. felfoghatatlan érzés. Néhány másodpercig nem reagált semmit, de aztán szépen óvatosan egyik kezével hajamba túrt, a másikkal pedig átölelte a derekam. Ahogy elváltunk és a szemeibe néztem.. már nem vörös volt hanem barna.

-Mason.. - küszködtem a könnyeimmel.

-Én.. sajnálom. Nem akartalak veszélybe sodorni ezért kértem Dant hogy hazudjon neked, kérlek ne légy dühös rá csak a te érdekeidet tartotta szem előtt. - szipogott ő is. - Féltem hogy ha nem tudom uralni mi lesz és most.. - gondolkodott hangosan. - Dan? - kérdezte kétségbeesetten.

Háta mögé pillantottam és egyszerre láttuk meg a padlón heverő bátyámat.

-Dan! - kiáltottuk egyszerre és odamásztunk mellé.

-Hm, tudtam hogy sikerülni fog. - erőltetett mosolyt az arcára, ami.. vérzett.

-Dan.. én.. sajnálom.. ez az én hi.. - Dan közbevágott.

-Ha azt mered mondani hogy a te hibád amint feltudok kelni első dolgom lesz megütni. Te mindent megtettél hogy urald és sikerült is. Ha ez velem történt volna és láttam volna a szerelmemet meghalni én sem tudtam volna irányítani. Menjetek egy nyugodt helyre és beszélgessetek.. sok mindenről maradtatok le egymás életéből. - kacsintott ránk.

Nem tudtam mit mondani, döbbenetemben csak elpirultam. A srácok odajöttek hozzánk, Leila meggyógyította a lábam ami olyan lett mint újkorában. Maxon bekötözte Dan sebeit, Archerbe pedig visszatért az életkedv most hogy Mason is visszatért, így folyamatosan beszélt. Amint végeztünk Dan sokatmondó mosollyal nézett Masonre aki azonnal felkapott és felvitt... a szobámba.