A vámpírok birodalma III. Vámpírok végzete

31.fejezet: A perem szélén

Hope szemszöge:

A halál sokkal rosszabb mint valaha hittem volna. Nem láttam mást csak ürességet és sötétséget. Nem hiszem el hogy idáig eljutottunk és pont most jött el a vége. Dan biztosan szörnyen fogja érezni magát, és önmagát fogja okolni. Aztán kegyetlenül megfogja ölni Ericet, már ha apám meg nem előzi. Hogyan fogják feldolgozni és tovább lépni, azt nem tudtam. Apám biztosan a halált választaná, de ott volt a bátyám. Aki talán visszatartja. Dan viszont más kérdés. Láttam a szemében lévő fájdalmat. Nagyon reméltem hogy a családja érdekében sikerül átlendülnie ezen is. Sajnáltam hogy itt ért véget a történetem. Annyi mindent megtapasztalhattunk volna még, élményekkel gazdagodhattunk volna. A sors azonban nem így akarta. A Mikaelson családban soha sem volt hosszan tartó béke. Valami mindig keresztülhúzta a számításainkat. Valamiért a családunkra pikkel az élet. A végzetünk pedig a halál.

-Gyerünk, nem adhatod fel ilyen könnyen!

Nem ismertem fel a hangot, csak azt tudtam biztosan hogy egy női hang szólt hozzám.

-Szüksége van rád, szükségünk van rád! Azt hiszed ilyen egyszerűen elengedjük a családtagjainkat? Ha igen akkor nem ismered eléggé a Wilson családot!

Most már tudtam ki beszél hozzám. Dan húga, Rose volt az. Már meghaltam, mégis hogyan képes kommunikálni velem? Hirtelen bizseregni kezdett a testem, majd halvány csillogásként töltötte be a sötétséget.

-Mi van már, nem akarsz élni?! Neked is akarnod kell, csak akkor tudlak visszahozni!

Nem fogtam fel amit hallottam. Tényleg képes lehet rá? Visszatérhetek? Újra élhetek? Túl szép volt hogy igaz legyen.

-A fene egye meg! Gondolj már Danre! Csak te tudsz segíteni rajta!

Erre elfogott a rettegés. Mi baja lehet? Megsérült? Úgy támadt fel bennem az élni akarás vágya, mint a főnix a hamuból. Igen, csakis Danre gondolok. Segíteni akarok neki. A bizsergés és a csillogás egyre erősödött. Én pedig újra ugyanazt a fájdalmat éreztem, mint amikor Eric kitépte a szívemet. Nem törhettem össze még egyszer. Erősnek kellett maradnom. Akkor lehetsz még erősebb, ha valakiért kell erősnek lenned. Ezt eléggé megtanultam. Abbamaradt a fájdalom és a csillagos égboltot láttam, meg persze néhány ismerős arcot.

-Sikerült! - kiáltott fel boldogan Rose.

Lassan felültem és körbenéztem. Teljességgel letaglózott amit láttam. Eric teste és feje legalább húsz méterre hevert egymástól. Dan pedig félelmetesebb volt mint valaha. Szemei vérben forogtak, karmai borotvaélesek voltak, az eszét pedig elvesztette. Apa és Mason igyekeztek visszafogni, de nem bírtak vele.

-Figyelj, pontosan tudom mit érzel. Én is voltam már halott. Most nem törhetsz össze. Dan egyedül rád fog hallgatni. Neked kell észhez térítened. Ha nem sikerül, nem tudjuk mi lesz. - magyarázta Rose.

Biccentettem, majd óvatosan felálltam és elindultam feléjük. Dan csak ordított és támadt. Senki nem tudott eléggé a közelébe jutni.

-Dan. - szólítottam meg lágy hangon. 

Válaszul csak rám ordított. Nem ismert fel. Valamit ki kell találnom. Ha nem tér észhez, ki tudja mit tesznek vele. Nem azért jöttem vissza hogy a sorsára hagyjam. Nélküle nem lett volna miért élnem. Ekkor ütött fejbe a felismerés. Nélküle semmi lennék. Vele akarok lenni. Vele együtt élni vagy halni. Gondolkozni most már felesleges volt. Egyszerűbb és őszintébb ha a szívemre hallgatok. Felé futottam, egyenesen a karjai közé.

-DAN! - szóltam kétségbeesetten.

Ha nem élhetek vele, inkább nem élek sehogy. Felkészültem rá hogy újra meghalok. Vártam arra a kegyetlen fájdalomra mint korábban, de nem éreztem semmit. Kicsit elhúzódtam hogy Dan szemébe tudjak nézni még utoljára. Sötét szemei ezúttal nem tükröztek szeretetet, fájdalmat vagy haragot. Csak egy dolog volt benne. Könnyek. Sírt. Karjait körém fonta és sírt, velem együtt.

-Hope, sajnálom. - suttogta megtörten.

-Semmi baj. Vége van. Már vége. - bújtam hozzá közelebb.

Életben van és jól van. Úgy tartott a karjai között mintha a legféltettebb kincse lennék. Én pedig úgy is éreztem magam.

-Legszívesebben megcsókolnálak. - súgta.

-Miért nem teszed? - mosolyogtam a vállába.

Abban a pillanatban éreztem azt hogy igazán élek. És élni is fogok, fogunk. Mindannyian, örökké. Mert ehhez értünk. Még a halál széléről is visszajövünk.