Érzéki Pokol

17

Ana

Mayával azóta tartjuk a két lépés távolságot. Csak akkor szólunk egymáshoz, ha muszáj, és igyekszünk kerülni egymás melóban és a lakásban is. De tudom, hogy egyikünknek sem jó így. Néha figyelem őt, és ő is engem, el szoktam kapni a pillantását. Sejtem, hogy nekem kéne megtörnöm ezt kettőnk között, mégis túlzottan szégyellem a történteket, így még nem sikerült rávennem magamat, hogy elé álljak. Viszont azt egyértelműen értésemre adja, hogy várja a lépésemet, hisz reggelente nem csak magának főz kávét, hanem továbbra is dupla adagot készít.

De csak pár napra van szükségem. Egyik reggel sikerül hamarabb kelnem nála és én főzöm le reggel a kávét. Gondolkodás nélkül dupla adagot, és még a kedvenc bögréjébe is kitöltöm, elkészítem ahogy szereti. Az asztalnál ülve iszom a sajátomat, amikor befordul a konyhába és megtorpan amikor meglát. Köszön, de el is fordítja a fejét. Köszönök, tovább figyelem. Két lépés után észreveszi a bögrét és újra megáll. Habozik, de mereven a kávéját figyeli. Végül odasétál és felemeli a pultról és döbbenetemre nem önti ki, hanem leül vele az asztalhoz velem szemben.

- Visszatértél? - néz rám végre, szája sarkában halvány mosoly jelenik meg.

Az elmúlt pár napban mintha Kirát láttam volna a bárban. A tömegben, ott állt, egyenesen engem nézett, aztán egy pillanat múlva, és így minden egyes nap. Vagy már csak képzelődök? Talán orvoshoz kéne mennem, mielőtt teljesen bekattanok.

De most biztos! Igenis őt láttam a tömegben! Azt megértem, hogy tőlem nem kér inni, én sem kérnék... De mástól miért nem kér? Miért nem jön ide a pulthoz? Már Mayát is kerüli?

Azt hittem, hogy jóban maradtunk, de ezek szerint még csak köszönni sem hajlandó.

Én idióta túlkomplikálom a dolgokat, agyalok, miközben a koktélokat készítem robot üzemmódban. Mire újra fel tudok nézni két ital között, hogy rá nézzek, már eltűnt. Mint egy kibaszott szellem!! Érzem, hogy megőrjít. Ritkán van velem ilyen, hisz szeretem a munkámat, de most kifejezetten várom, hogy végre szabadulhassak innen. Munka után elméletileg Hannah-val találkozom és nyilván szexelni fogunk. Bár nem ígértem neki biztosra, de úgy érzem másra nincs is szükségem, csak egy jó feszültség levezetre. Az utolsó fél órában mászkálok, mint egy ketrecbe zárt vadállat, Mayát is sikerül akaratlanul leugatnom. Remek! Csodás hatással van rám a jelenléted hiánya, Kira! Fenébe!

Mikor végzünk a pakolással és takarítással, mintha puskából lőttek volna ki, rohanok az öltözőbe és átveszem a göncömet. Majd kint felhívom Hannah-t, hogy hamarosan érkezek. Szükségem van rá, hogy elvonja a figyelmemet. Természetesen Maya utánam szól, hogy miért nem várom meg. Nem akarok még bunkóbb lenni vele, hisz nem tehet semmiről, ezért megvárom, és együtt megyünk ki a hátsó ajtón. Előre engedem, és ki is lép az ajtón a lépcső tetejére, de megtorpan. Ellenőrzöm,hogy biztos bezártam-e az ajtót, és fordulok is, hogy Maya után induljak, de azzal a lendülettel neki is ütközök.

- Héé, mi a... - kezdek bele, de elakad a szavam, amikor meglátom amit ő.

Kira?! Mégis mit keres itt? Szótlanul állunk mindketten és őt bámuljuk. Pár végtelen hosszúnak tűnő pillanatig figyeljük egymást, de aztán az én lábaim mozdulnak és lesétálok hozzá.

Maya arca megfeszül, aztán nemes egyszerűséggel csak a korláthoz lép és rátámaszkodik, úgy figyeli őt szinte gyilkos tekintettel. Ritkán látni tőle ilyen szigorú pillantásokat.

Kirát, és a kezében lévő üveget figyelem, amíg megteszem a köztünk lévő pár métert.

Köszönök halkan, amikor már elég közel érek hozzá. Először azt hiszem, nem is fog válaszolni, de végül egy nagy levegővétel kíséretében visszaköszön és elmosolyodik. Felém nyújtja az üveget, hogy megkínáljon. Legszívesebben elvenném tőle és szétverném a fején, közbe ordítanék, hogy mégis hogy képzeli, hogy csak úgy ide tolja a képét, mintha minden a legnagyobb rendbe lenne azok után, hogy napok óta kerül. Mindennek ellenére csak elveszem tőle az üveget, de csak megnézem, aztán leengedem magam mellé a kezemet.