Érzéki Pokol

28

Az ember ragaszkodó természet... Azt mondják. Ragaszkodunk a megszokásainkhoz, emlékeinkhez, tárgyainkhoz, érzéseinkhez, egyes emberekhez... Egyes emberekhez még akkor is, amikor bántanak minket.

Az emberek félnek... Azt mondják.

Félünk az újtól, az ismeretlentől, problémáktól, önmagunk felvállalásától, egyes emberek érzéseitől, vagy akár a saját érzéseinktől, sőt, ezek kimutatásától.

Félünk belenézni egy gyönyörű szempárba, nehogy visszatérjen minden, amit éreztünk.

Mert hidd el, vissza fog. Érezni fogod, amit még valószínűleg magad előtt sem mertél felvállalni. Hónapok, akár évek is eltelhetnek anélkül, akit igazán szeretsz, vagy szerettél. A tűz mindig égni fog. Az a tűz, sosem alszik ki.

Lebeszélni magad a lebeszélhetetlenről? Pótolni a pótolhatatlant? Felesleges.

A végén úgy is ott fogtok állni egymással szemben, és amikor majd belenézel a gyönyörű szemeibe, nem attól fogsz félni, hogy visszatérnek az el sem múlt érzéseid. Egy újfajta félelem kerít majd hatalmába. A hiány, amit soha többé nem akarsz érezni.

Sokszor az időzítésre fogunk bizonyos rossz dolgokat. Nem egyszer lehet hallani "talán csak rosszkor voltunk jó helyen". Vannak akik szerint ez hülyeség és nem ezen múlik. Viszont ha jól belegondolsz, van benne valami. Sajnos sokan amikor találkoznak azzal a személlyel, akivel az élet egy álom lenne, nem fogadják el. Ott vannak a kételyek, aztán a másik apró hibái. Pedig az igazi közel sem tökéletes. Idővel tökéletessé tud válni számodra, ha kitartasz mellette. Együtt váltok valami olyanná, amit külön nem érnétek el. Ez persze csak akkor működik, ha mindketten készen álltok rá. Az igazság pedig, hogy sokan akármennyire is hiszik, nem állnak készen. Ezért van az, hogy egyes emberek évek múlva jönnek rá, hogy együtt kellene lenniük. Akik összetartoznak, azoknak mindig lesz újabb esély próbálkozni, csak észre kell venni a jeleket. Az egymás nélkül töltött idő pedig talán olyan személlyé formálja őket, akik sokkal jobban passzolnak. Mert nem voltak elég türelmesek, hogy egymás mellett érjék el.

Talán, de csak talán, velünk is ez történt. Talán mi sem álltunk egészen készen egymásra és nem adtunk bele mindent.

Kira

Egy egyszerű fekete szaggatott nadrágba és egy kék melegítő pulcsiba vagyok, kapucni az arcomba húzva. Hajam kócos, szemeim kissé nyúzottak, mint aki már egy ideje nem alszik jól. Ma jöttem vissza a városba, lent voltam vidéken bátyámnak segítettem a ház körül. Mi sem jobb visszatérés, mint beülni a kedvenc bárodba meginni a kedvenc sörödet. Gondoltam ezt én...

A bár ajtajában kisebb torlódás alakul ki, de mi az nekem? Elindulok én is befelé, de pár lépés után egy nekem csapódó hát megállít. Ledöbbenek, amikor az alak ingerülten fordul felém. Először nem is realizálom a helyzetet. Már a legrosszabbra is felkészülök, hogy a nézés után az ütés következik. Hosszú pillanatokig bámulok a szemeibe. Emlékek hada önti el az agyamat. Felvillan a régi bár, az első tekintet, amikor közöltem, hogy sört kérek... Az arc valamiért mégis más, valami furcsa. A haja... Mi? Ez nem lehet... ki ez a lány? Aztán csak automatikusan kiszalad a számon.

– Ana... – inkább kijelentés, mint sem kérdés, mégis bizonytalannak tűnök.

Tátog párszor, mire végre megszólal egy meleg mosoly kíséretében.

– Szia. El sem hiszem, hogy végre megtaláltalak.

Elkerekednek a szemeim. Megtalált? Ismét végig nézek rajta, közben érzem az emberek nyomulnak jobbról, balról, de én egy tapodtat sem mozdulok.