Érzéki Pokol

26

Ana

Steph-et figyelem, remélem meggondolja magát és visszajön, de ehelyett gyorsan eltűnik a tömegbe. Felsóhajtok én is, úgy érzem, egy kis friss levegő jól esne. A kijárat felé indulok, de alig bírok haladni a tömegbe. Hátam mögött a nevemre leszek figyelmes. Megtorpanok a hangra és hátra nézek. Majdnem elmosolyodok, ahogy én is kimondom a nevét. Ledöbbenek a sok kérdéstől, amit a nyakamba zúdít a legnagyobb természetességgel, még a számat is eltátom. Nem is tudok megszólalni, csak bámulok rá. Aztán sikerül megtalálnom a hangomat.

Hízelgő, hogy azonnal utánam indult, de nem hiszem, hogy...

Hogy? Mit nem hiszek? A fenébe is!

Elhallgatok és idegesen beharapom az alsó ajkam. Kira persze rögtön kisegít a maga módján, ami még ha úgy nézzük, aranyos is. A szemeibe bámulok, érzem, újra elönt a melegség. Még mindig?! Miért reagálok így? Kurva idegesítő ez az érzés! Nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el a válaszom után. Egy sört akar meginni, de nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Próbálok tiltakozni is, de... végül már az asztalt keresgélem, míg Kira a pultnál várja a sörünket. Érzem, hogy a gyomrom görcsben, idegesen pillantok a bár felé. Nem hiszem el, hogy a csajom lelépett, én meg az exemmel tervezek sörözni. Az exem egyáltalán? Oh jesszus, Jo!

Amint Kira megérkezik a sörrel, megpróbálom kibillenteni őt, ezért Mattről kérdezem, de piszok mód Steph-el vág vissza, így ő nyeri ezt a csatát is.

Kavarognak a gondolataim. Hogy tud ilyen laza lenni még mindig? Mindazok után, hogy...

Talán neki mégsem jelentett olyan sokat az együtt töltött idő, és könnyen túllépett rajta. Rajtam. Mégis mit gondoltam, mikor igent mondtam erre? Miről cseveghetnénk? Kérdezzem meg, hogy mi újság vele? Azóta, hogy...

Leteszem a sört és megfogom a táskámat. Megpróbálnék elköszönni, de cseppet sem megy olyan zökkenőmentesen. Meglepetésemre Kira előrukkol egy váratlan kérdéssel. Ami magában nem tesz semmit, inkább csak az, hogy Kira nem lépett vissza és hagyott csak úgy lelécelni. Vajon mégis velem akarja tölteni ezt az egy sörnyi időt?

Meglepően könnyedén sikerül válaszolni, és mintha egy hatalmas követ gördített volna el valaki kettőnk közül, úgy beszélgetünk, mintha semmi sem történt volna. Mesélek én is, mesél ő is, mintha csak barátok lennénk, akik valóban rég találkoztak. Egyszerre fura és megnyugtató érzés. A söröm vége felmelegszik mire eljutok oda, és mintha csalódottságot éreznék, amikor az utolsó korty után leteszem a korsót. Megköszönöm a sört, érzem, Kira is tudja, ez a végszó.

A kijárat felé indulva felhívja a figyelmem, hogy egy darabon még együtt megyünk, amit én egyáltalán nem bánok. Talán kicsit... örülök is neki?

Nagyot sóhajtok, ahogy kiérek a friss levegőre, és pár lépés után megállok, hátra nézek rá. Rabul ejt a deja vu érzés ahogy őt nézem. Hónapokat repülök vissza az időben, csak a bár nem stimmel. Na meg... az érzések. Akkor még... mindegy is. Inkább még kérdezek a szótlan sétálás helyett. Meglepően lassan sétálunk, mintha egyikőnk sem akarna arra a pontra érni, ahol el kell válni. Végül mégis eljön az az utca, aminek a végén külön válnak útjaink. Mi pedig... valószínűleg ismét idegenekké válunk.

Az utcába érve az egyik ház ablakán át kellemes halk zene hallatszik. Azonnal felismerem, sokszor szólt a bárba is régen.

Kira hirtelen a kezemért nyúl, magához von, és legnagyobb meglepetésemre tánc lépéseket kezdeményez. Magam sem tudom miért hagyom neki, de jó érzés így vele lenni. A zenét néha a bulizók éneklése elnyomja, de nem zavar kicsit sem. Csukott szemmel táncolok Kirával, ismét megszűnik az egész világ létezni. Csak ő, én és a zene. Elkapok egy részletet a szövegből.