Érzéki Pokol

27

Ana

Lepillantok és nézem, ahogy a papír a földre esik, aztán vissza Kirára. Szemeimben könnyek, torkomat a sírás szorítja, de nem akarok sírni. Megint. Miatta. Nem! Mozdulatlanul állok és nézem, ahogy elsétál.

Jól láttam? A szemeit törölte? Borzalmasan érzem magam, a szavai még jobban felkavartak, mint az egész este. Pedig már azt hittem, hogy nem lehet rosszabb. Erre képes szerelmet vallani?! Hogy én mennyire gyűlöllek, Kira!

Miután eltűnik, lehajolok a papírért és szétnyitom, megnézem. Azonnal felismerem magamat, de a kép rögtön el is homályosul és könnycseppek áztatják el a rajzot. Engedem, hogy végigfollyanak az arcomon, de úgy érzem, képtelen vagyok utána menni. Megfordulok és haza indulok, de csak a legközelebbi padig jutok, leroskadok rá és hagyom, hogy újra kisírjam magamat miatta.

Fogalmam sincs mennyi ideje ülök a padon, és figyelem, ahogy a könnyeim a földre hullanak.

Már nem zokogok, lenyugodtam, a könnyeim mégis megállíthatatlanul potyognak. Haragszom Kirára, magamra, és az egész világra, amiért nem tudok nem táplálni érzelmeket hozzá. Eljátszhatnánk a gondolattal, hogy felmegyek hozzá a lakására, és boldogan élünk, míg meg nem... de ez nem Kira. Vagy nem lenne otthon, vagy nem nyitna ajtót, én pedig megint csalódott lennék. Ráadásul itt van Steph...

Végül úgy döntök, hogy elég volt. Megtörlöm az arcom és felállok. Körbe nézek, üres a sétáló. Nem lehet még túl korán, még nem kezdett el világosodni.

Felsóhajtok és elindulok. Nagyjából tíz perc séta utána haza is érek, a kulcsomat keresem a zsebemben. Nehezen találok bele a zárba, a kezem még mindig remeg. Remélem, hogy Stephanie azért nem alszik a lépcsőházban, mert Maya hazaért és beengedte. Bemegyek és nem kapcsolok villanyt, sötétben is ismerem még a járást. Ledobom a cipőmet és a dzsekimet. Halkan a régi szobám felé indulok.

Már félúton járok a szobám felé, amikor felfogom, hogy valami nem stimmel. Fény? Megtorpanok és oldalra nézek, akkor veszem észre a gyertyát és Mayát.

- Maya! - mosolyodok el. - Szia.

Maya is széles mosollyal az arcán fogad. Leteszi a poharát, felpattan és siet üdvözölni.

- Szép vagy te is... igazán szólhattál volna, hogy hazajössz.

- Meglepetéééés - megölelem szorosan. - Jesszus mennyire hiányoztál! - aztán hátra lépek. - Reggel beszélünk, jó? Csak most... - intek a szobám felé.

- Elment - közli Maya semlegesen.

Lefagyok, értetlenül nézek rá.

- Hogy érted, hogy elment?

- Bekéreckedett a cuccaiért, majd beült a kocsiba, és elment - Maya felvonja a szemöldökét. - Nem tűnt jókedvűnek.

A számat is eltátom és lassan megrázom a fejemet

- De hát...

Az ajtóhoz lépek és benyitok. A szoba üres. Felsóhajtok és egy halk basszameg csúszik ki a számon.

- Szóval találkoztatok - pillantok vissza Mayára.

Maya elmosolyodik.

- Találkozásnak kicsit talán erős, de láttam. Bár nem igazán emlékszem milyen nevet hadart el. Először beengedni sem akartam, de elég megnyerő személyiség.

Elmosolyodok én is és lesütöm a szemeimet.

- Igen. Stephanie.

Felnyögök és visszasétálok a nappaliba, ledobom magam a kanapéra. Megfogom a bort és Maya poharát, töltök még bele és nagyot kortyolok.