A Nemleges Válasz | ✓

Hatodik

˗ˏˋ P A I G E 'ˎ˗

Újra elkezdődött a hét, ahogyan a hétvége elillant, akárcsak egy röpke másodperc.

A sulit ellepték a zombikból álló diákok, egyesek napszemüvegben kóvályogtak még mindig másnaposan keresve a termüket, ahol a következő órájuk volt. Mindenfelé a buliról fecsegtek, mások szemszögei csaptak össze a beszélgetések során, de szokványosan ugyanaz volt a téma. A szex, hát mi más. Azért örültem, hogy egyeseknek jól alakult a hétvégéjük, amíg én próbáltam kiverni a fejemből az engem érő megaláztatásomat a bulin és az anyámmal való kis vitámat, ami csak só volt a nyílt sebre.

Higgyétek el én menekülnék otthonról, de nem tehetem.

Legalább is az egyetemig még nem, ahol már a szüleim kinéztek nekem egy egész pofás másfél szobás lakást közel a kampuszhoz. Már rég nem voltam az a lány, aki ellenkezett, ha nem tetszett neki valami.

Elfogadtam, hogy sikeres üzletasszonyt akarnak faragni belőlem és közgazdaságtant, illetve menedzsment tanulmányokat kell majd tanuljak, hogy majd egy napon az apám oldalán dolgozhassak, és végül egy másik napon pedig az ő székében ülhessek. Mondanom sem kell, hogy nem akartam ezt, de nem volt más választásom. Nem voltak terveim a jövőmmel kapcsolatban, sőt még azt sem tudtam, hogy mi lesz velem egy hét múlva, nemhogy elképzeljem magamat az R. Henderson Safety Technology - röviden csak RHST - cég fejeként, ahol megalkotják a jövő új biztonsági rendszereit és eszközeit. Azzal is tisztában voltam, hogy addig még sokat fogok komolyodni, de úgy éreztem, hogy egy élet is kevés lenne arra, hogy felkészüljek, amire az apám mindenét feláldozta.

Tehát, visszatérve az anyámmal való vitatkozásra, majdnem mindig ugyanaz az esemény játszódik le. Lecsesz, majd el akar vinni a dokihoz, hogy megbizonyosodjon arról, hogy a szüzességem még a helyén van.

Igen, ez gáz, de nincs ok az aggodalomra, ha van elkötelezettséged és önállóságod, meg persze a képességed, hogy nemet mondj és a tanulásra hivatkozz. Én pontosan, így csináltam.

- Mi az hogy nem fogsz beszállni az autóba? - hallottam rikácsolását mögöttem, de már addigra beértem a szobámba. Egy fáradt sóhajjal dobtam le magamról a táskámat, majd szélsebesen - még mielőtt utánam jöhetne - lekaptam a pulóveremet és egy garbóra cseréltem, amely veszettül kényelmetlen volt, de legalább megvédett attól, hogy az anyám perditának nevezzen.

- Nem fogok elmenni veled, mert nincs időm rá. Ezt jelenti a nem - mosolyogtam és megfogtam a kilincset, amikor is hurrikánként jelent meg előttem.

Keresztbe font karokkal nézett körbe a világ egyik legrendezettebb tini szobájába, ahol még egy porszem is kiváltságos volt és szembetűnő. Lassan nézte végig a hófehér bútorjaimat, majd a beépített szekrényem elé lépett és kihúzva oda is bekukkantott.

- Privát tér! Hahó! - integettem neki az ajtó felé, jelezve, hogy ez már sok és mehetne a dolgára.

- Szép rend, Marie - vigyorgott gonoszul, majd a táskámra vezette tekintetét, amit a szokásosnál is elővigyázatosabban tettem le. A parti szerkóm és a sminkestáskám is benne volt.

Most ezer százalék, hogy meghalok!

Összehúzott szemekkel vártam, ahogyan a kezébe vette, de nem húzta el a cipzárt.

- Ez szörnyen igénytelen - jegyezte meg, utalva a rojtokra, amelyek az egész táskát beborították. Fellélegeztem, majd amikor lenyeltem a gombócot a torkomban, kikaptam a kezéből.

- Most már akár mehetnél is - tágabbra nyitottam az ajtót neki, hogy kényelmesen kiférjen rajta akár fekve is, de látszott rajta, hogy nem szándékozik elmenni.