A Nemleges Válasz | ✓

Harmincötödik

˗ˏˋ P A I G E 'ˎ˗

Az idő múlására egyre inkább érzéketlenné váltam. Emlékszem, hogy a végzős évem elején hogyan húztam fel a saját határaimat, a terveimet, hogy mihez fogok kezdeni annak érdekében, hogy fenntartsam azt, aki vagyok. Két dologban egész biztos voltam; egy, már rég nem voltam az a lány, kettő, soha többé nem vágytam vissza hozzá. Ennek a Paige Hendersonnak mindene meg volt, amire valaha is vágyott. Nem a tökéletes tanulmányi átlaga, a dobogós helyezett verseny eredményei, vagy a szülei által kiválasztott út járása, hanem inkább a kicsattanó boldogsága, amelyet oly régóta megérdemelt.

Sosem gondoltam volna, hogy lesz egy személy, aki ezt fogja tenni velem. Sokkal inkább, azt nem gondoltam, hogy valaha is Kane Parker világában leszek. A fiú szerint viszont, én teszem ki az ő világát, nem pedig csak egy parányi kis része vagyok.

Meg kellett elégedjek ezzel, és megtanulnom, hogy valóban nem létezik olyasmi, hogy tökéletes.

Tökéletlen voltam, de így volt rendjén. Voltak hibáim, dolgok, amikben nem tudtam jeleskedni, érzelmek, amelyeket nem voltam képes őszintén kifejezni, és még csak olyan jó hírem sem volt egész végig, mint ahogyan azt elképzeltem.

Ezzel, na meg a középső ujjam feltartásával búcsúztam el a Rollins Rogers Gimnáziumtól és annak minden zord, egyben szép emlékétől.

Egyikünket sem csaptak ki a bál estéjén történtekért, de ki lettünk vágva a saját szalagavatónk listájáról, amelyet a szüleink intéztek el, miszerint ezt az egyet nem vehetik el tőlünk. Hiába volt az a sok erőlködés, ugyanis mi már azon az estén tudtuk, hogy nem fogunk elmenni, hogy egy percél sem tovább fogunk az iskola légterében lenni a szükségesnél, amely a hátramaradó hónapokat és az érettségi időszakot foglalta össze. És tényleg nem vettünk részt a szalagavatónkon. Összegyűltük az immáron üresen kongó diákházban, nosztalgiáztunk, iszogattunk és szórakoztunk, ahogyan azt megérdemeltük. Na meg persze, így nem is kellett több pénzt elvernünk báli ruhákra és szmokingokra, ami plusz nyereség volt a számunkra.

Az a néhány hónap vihar előtti csendben telt el, a vihar pedig nem más volt, mint az érettségi időszak. A bálon történtek miatt jobban ki lettünk tagadva, de mi is ugyanennyire kitagadtuk a többieket, mintha nem is léteznének. A magunk körében jártuk a folyosókat, ültünk az ebédnél és mentünk haza, anélkül, hogy újabb összetűzésekbe keveredtünk volna. Lola szája hetekig gyógyult, amit egy vörös rúzzsal próbált palástolni; nem nézett ránk, nem szólt hozzánk, még csak bocsánatot sem kért azért, amit tett. James pedig, nos, túl sok balhét tudhatott maga mögött, a szülei jóhíre pedig romlásnak indult, így az egész család elköltözött valahová messzire. Ami pedig az én szüleimet illeti, hosszas órákba telt, hogy ne tegyenek feljelentést a két kamasz jogsértését illetően, de megérte, ha képes voltam mellőzni a következményeket és a kínos helyzeteket.

Megbocsátottam Lolának, bár ezt csak azért tettem, mert el akartam felejteni vele kapcsolatban mindent. Tudtam, ha tovább rágódom kettőnkön, azzal csak mélyebbre süppedek a múlt iszapjában. Valószínüleg ő is sajnálta az egészet. Egy csütörtöki napon, Lola a megszokott asztalnál ült az ebédlőben, míg mi néhány másikkal odébb és vígan nevettünk valamin. Akkor vidámságtól hátracsukló fejjel, a pillantásom találkozott egy pillanatra a lányéval. Nem volt benne gyűlölet, irigység, sem pedig más negatívum. Szemöldökei ívbe hajlottak, tekintete pedig elmélyült, mintha - nem is tudom. Talán azt üzente, hogy sajnálom. De egy pillanatig tartott mindössze és én megértettem.