Song Hyejin élete messze áll az átlagostól. Titokzatos maffiával kapcsolatos hátterére szép lassan fény derül, mikor váratlanul találkozik az élet és halál arcának gyönyörűségével, a védelmezők és gyilkosok fürtös veszedelmével, Kim Taehyung-al. Mr...
Nem tudom, hogy valaha voltam-e ennyire elcseszett, vagy elveszett, mint most. Azt hiszem kiégtem. Régen úgy gondoltam, hogy legalább a negyvenes éveim közepén jön szabályszerűen az érzés, de a világ átírta a szabályokat és már 20 évesen elcseszett és tehetetlen az ember. Már most azon gondolkozunk, hogy valamit jól, vagy rosszul csináltunk-e, mit szalasztottunk el, mennyivel kellett volna jobban megbecsülnünk a jó dolgokat az életben. Hogy én mit csinálok? Persze ugyanezen gondolkodom, emellett szokás szerint a sokadik Makgeolli*-val a kezemben, sodort cigarettámmal a másikban épp az egzisztenciális krízisemmel vívom könnyekkel teli csatámat. Mekkora klisé. Sokszor gondolkozom azon, hogy mit gondolhatnak rólam a mellettem elsétáló emberek. Egy kócos, fekete hajú lányka züllötten üldögél noteszével kezében a helyi bisztró legeldugottabb, legkoszosabb kis asztalkájánál, fekete, kordbársony nadrágjában, fehér ingecskéjében, kócos fejével, s arcára írt mérhetetlen világfájdalmával. A látványhoz hozzájárul még a háttérben szóló, rohadtul nem a bisztró arculatához illő hangulatos, francia zene. Ha ki kellett volna választani Seoul legfurább, félreeső kis bisztróját, tuti ezt mondom, de én ezért is szerettem. Emiatt választottam mindig ezt a helyet. A kettősség miatt. Épp annyira illettem a helyhez, mint a hely hozzám, meg a döntésléptelenségemhez. A helyi törzsvendégek is hasonlóan elveszettek lehettek. Valahol mindig is éreztem ezt mélyen.
Letettem a noteszomat és körbenéztem. Minden arcot ismerek. Az idősebb férfiak és nők nevetgélve ültek az oxigénnel dúsított alkoholos, felettébb „friss levegőben", utolsó falat rámenjeiket majszolgatva. Először talán én is furának tartottam, hogy itt üldögélek, de mostanra már megszoktam, hogy valamiért ide tartozom, hiszen elég sok éjszakát töltök itt. Elmosolyodtam. A hátam mögül egy ismerős, kedves hang szólt hozzám.
- Ma is szeretnél itt aludni? - kérdezte Donghyun bácsi.
- Ha nem bánod...- vettem elő szokásos meggyőző mosolyomat.
- Aissh, te lány. Még mindig áll a bál otthon, ugye? – kérdezte, majd kis idő múlva keserédes arckifejezéssel, de félmosollyal az arcán a kezembe nyomta a kulcsot. Az, hogy áll a bál, nem kifejezés arra, ami az életemben folyt. Nem akartam látni apámat. Tudtam, hogy a bácsikám sajnál engem, de nem akartam, hogy neki is hordoznia kelljen a terheimet, ezért mindig bántott, hogy az egyik részeg estémen elsírtam neki a helyzetemet. Ilyenkor, mikor itt aludtam, mindig én zártam be a helyiséget. Megvártam, míg elmegy az utolsó vendég is és Nari-val, a bácsikám kutyusával rutinunkhoz illően együtt mosogattuk el a felgyülemlett edényeket. Persze nem mindig volt ilyen boldog az estém.
*Ha szeretnéd hallani, mit hallgat a főszereplő, akkor keress rá Young Tak (영탁)- Jjiniya* c. zenéjére ( ha nem, akkor csak indítsd újra az elsőt a folytatáshoz*
- Nagyon vigyázz magadra Hyejin, az étel a hűtőben, egyél, amennyi jól esik, aztán figyelmesen zárd be az összes ablakot, mert az utóbbi esetek alapján sosem tudhatja az ember...ja, és dobd el azt a cigarettát, mondtam, hogy nem tesz jót az egészségednek.
Dong-Hyun bácsi kötényét szorongatva álldogált még egy darabig előttem, mint egy igazi, féltő apuka. Úgy éreztem, hogy mondani akar még valamit, de aztán csak elmosolyodott és legyintett a kezével.
- Rendben van és köszönöm. Tudod, hogy mindig vigyázok magamra, meg persze a helyre is, a cigaretta meg.. hát..jó, ígérem leteszem. Nem fogod többé látni, de akkor lehet gyakrabban kell majd a sojus üveget cserélned az asztalomon– nevettem vissza rá.
-Hyejinaah! Ez nem vicces, kérlek vigyázz magadra. Te is tudod, hogy ezek nem jelentenek megoldást a problémáidra.
-Persze bácsikám, ígérem változtatok. – néztem rá meggyőzően és egy jó éjt után bezártam az ajtót.
Donghyun bácsi volt az egyik, aki a legtöbbet tudta rólam. Tudta, hogy menekülök otthonról. Nélküle tuti a híd alatt aludtam volna ezeken az estéken.
Besétáltam a konyhába, kipakoltam a telefonomat, kulcsaimat és az összes fölösleges mini csomagos cukrot az asztalra, amit a kávéhoz szoktak adni. Hogy miért, azt ne kérdezze senki, megszokásból mindig elcsórok egy plusz csomag nádcukrot, mintha szükségem lenne rá bármikor is az életben. Hitetlenül csóváltam a fejemet hülyeségeim miatt.
Szokásomhoz híven felvettem a köténykét, felhúztam a sárga mosogatókesztyűt, benyomtam a play gombot a mosogató feletti polcon lévő DVD-n és azonnal hozzáláttam a munkához. Miután már a sokadik alkalommal énekeltem a refrént, egy halk koppanást hallottam a bisztró egyik ablaka felől. Megtorpantam egy pillanatra. Nem zártam be az ablakot. Basszus Hyejin, a makacs fejed. Fejben azonnal nyugtatni kezdtem magamat, hogy ez csak a szél volt. Olyan 20%-ban biztos is voltam benne, csakhogy a 80% bizonytalanságom meg az ereimben lüktetett. Persze itt van nekem Nari, a bácsikám kutyusa, de ő sokszor még egy bogártól is az ágy alá veti magát, szóval azt hiszem itt inkább én vagyok az őrző-védő szolgálat.
Nem Hyejin, te ennél bátrabb vagy. Sokkal rosszabb dolgokat is kibírtál már. Odasétálsz szépen és bezárod az ablakot, aztán engedélyt adok a takaró alá való menekülésre. Lámpa sem kell, kibírod, csak oda mész és bezárod azt a rohadt ablakot, aztán futás. – mondogattam magamnak, miközben óvatosan közelítettem az ablak felé. Egy gyors mozdulattal bezártam és azonnal felsprinteltem a szobámba, kesztyű a kezemen, kötény rajtam, Nari utánam. Bezártam Nari után az ajtót és még mindig lüktető pulzussal a fejemet az ajtónak támasztottam. Miközben a pulzusom lenyugtatásával küszködtem, fejben vállon veregettem magamat, hogy nem is voltam olyan borzasztóan beszari, mint gondoltam. Jól van Hyejinah. Abban a pillanatban, hogy ezt kimondtam, megfordultam és valaki a sötétből előtörve számra tapasztotta kezeit, míg a másik karjával erőteljesen az ajtóhoz nyomott, testével pedig igyekezett menekülésem minden útját teljesen elzárni. Képtelen voltam felfogni mi történik velem. Ködös lett előttem minden, a kiszolgáltatottság érzésétől könny szökött a szemembe, a könnycseppek pedig egyre gyorsabban pörögtek le az arcomon, támadóm tenyerét is megnedvesítve. Ekkor a holdfényben megláttam az ismeretlen kifürkészhetetlen szemeit, amelyben váratlanul valami alig látható fényesség csillant meg. Támadóm mosolyra húzta a száját, s most már a szeme is az éhségtől csillogott. Olyan volt, mint egyfekete hattyú: félelmetes és elragadó. A ROHADT ÉLETBE. Most aztán nagy szarban vagyok.
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
UTÓIRAT: A történet igazán a második részben indul be :) Mae
