Isteni Boszorkány (Percy Jackson/Harry Potter Fanfiction)

17.Rész

Esküszöm, hogy rosszban sántikálok. Avagy a terv...

A tizennégy éves Amarilla Ekko Darkness mosolyogva caplatott végig Godric's Hollow kihalt utcáin. Hátitáskáját tértágító bűbájjal nővelte meg, hogy ne keljen bőröndöt maga után cipelnie ha elhagyja a Roxfortot vagy a tábort. A félvér táborból idén küldetésre indult, hogy megszerezzen egy igen ritka gyümölcsöt amire az idióta isteneknek szüksége volt. A küldetésre egy isten és vadásza kísérte el. Nevezetes Artemisz és Árnyék Zoé. Ők hárman halálos csapatot alkottak a barátságuk pedig olyan szoros volt, hogy semmi sem tudta megtörni. Artemisz mint egy jó nővér egyengette Ekko útját és többszörösen megtgadta apja parancsát amikor az az parancsolata, hogy tegye vadászáva Amarillát, ha kell, erőszakkal.

S mivel a küldetés sikeres volt, a bogyót eljuttaták az Olimposzra Kheirón társaságában, ezért végre Amy kimenőt kapott a táborból. Végre elég idősnek tartották ahhoz, hogy egyedül elhagyja a tábort, hiszen amíg nyakában a bűvös nyaklánc egyetlen szörny sem találja mag. Na meg aztán Amy mesterévé vállt lándzsája forgatásának így pedig nem kellett aggódni amiatt, hogy nem tudja megvédeni magát. De valaki az árnyékok mélyén mindig figyelt rá. Az egyik lámpa fényébe egy macska ugrott be hirtelen. Érdekes kerek folttal a szeme körül. Ekko szája szélére mosoly kúszott. Shadow megugatta a a macskát, de Amarilla egy pillanat alatt elhallgatatta.

- Jó estét, McGalagony professzor! - mondta a kis boszorkány. A cirmos nyávogott és beugrott az egyik bokor mögé, hogy utána ember alakban sétáljon ki onnan.

- Honnan tudtad, hogy én vagyok? - kérdezte a boszorkány mosolyogva bár már előre sejtette a választ. Az idős boszorkány ma nem szokásos roxforti talárjában volt, hanem egyszerű mugli ruhában. Zöld, skót kockás hosszú nadrágban és fehér ingben.

- Már messziről kiszagoltam, hogy itt van. - mondta a lány mosolyogva és közelebb sétált professzorához. - Tudja egy animágus orra igen érzékeny.

Óh, igen! A kis hérosznak már megvan az animágus alakja. Egy igaz csoda. Viharmadár ahogyan sokan már számítottak rá. És Zeusz sem akarja leégetni az égről mióta Poszeidon és Athéne megfenyegette, hogyha egy ujjal is hozzá ér Amarillához megfosztják a trónjától. Ebben valahogy mindketten egyet értettek bár a két isten sose volt túlzottan jóban. De ha Poszeidon gyermekéről volt szó, akkor minden gond nélkül meg tudtak egyezni valamiben.

McGalagony somolyogva kitárta karját, hogy magához ölelje kedvenc diákját akinek jóformán az anyja lett az évek alatt. Mostmár ő is gyermekeként tekint a kis boszorkányra.

- Hogy sikerült a küldetésed? - kérdezte mosolyogva az idősebbik boszorkány amikor elengedték egymást.

- Tudja, hogy nem beszélhetek róla, Zeusz így is indokot keres arra, hogy megöljön. - mondta Amy szemforgatva.

- Ne forgasd a szemed kisasszony, mert kiesik. - orrolt rá szinte egyből Minerva.

- Ugyan már, professzor! - vigyorodott el komiszan az egyik legnagyobb bajkeverő. - Amúgy honnan tud róla? Helentől?

- Nem ezuttal Kheirón írt, hogy lehet szükséged lesz a segitségünkre. - mondta a boszorkány nemtörődöm módon.

- A tehesztrálok! - kerekedett el a kis boszorkány szeme és így meredt tovább a házvezetőjére. - Maga küldte őket!

- Igazság szerint Dumbledore, de igen én vettem rá. - jegyezte meg vigyorogva a professzor asszony.

- Köszönöm! - mondta hálásan Amarilla. - Akkor megmentették az egyik barátom életét! Zoé megsérült amikor elvitt helyettem egy ütést, Artemisz és én nem voltunk olyan jó gyógyítók, hogy helyre tudjuk hozni.