Isteni Boszorkány (Percy Jackson/Harry Potter Fanfiction)

14.Rész

Borból víz... Ezt Jézus nem fordítva csinálta?

- Ugyan már, Helen. - mondta fejet csóválva Amy. - Az még oké, hogy van a Roxfort. De hogy a görög mitológia valós? Ezt mondd valaki olyannak aki elhiszi a meséket.

Helen megforgatta a szemét.

- És azt hogy hitted el, hogy boszrokány vagy? - kérdezte Helen. Ellenfelére akadt ebben a témában. És úgy gondolta, ideje a nagyobb eszközöket is bevetni a harcba.

- Látomásom volt. - vonta meg a vállát Amarilla. - Egyáltalán honnan veszed, hogy én félvér vagyok?

- Mert én is az vagyok. - mondta egyszerűen Helen é a zsebében ceruzája után kutatott. - Szerény személyemben megismerheted Athéné egyik lányát.

- Athéné? De nem arról van szó, hogy neki nem lehet gyereke?

- Mi a fejéből pattantunk ki. - magyarázta a nő, és ekkor megtalálta a ceruzáját. - Azért vagy dixlesziás, mert az agyad ógörögre van beállítva. Azért vagy hiperaktív, mert mi félvérek mindig készen kell álljunk a harcra. Bemutatom neked Sapientis. Mennyei bronz és acél.

- Ez egy ceruza. - mondta Amarilla. Gúnyos pillantást vetett nevelőjére. Egy amolyant amit Luciustól tanult.

Helen csak erre a mondatra várt. A mennyei penge azonnal utat tört magának. Pár pillant múlva jelent meg a csodálatos, fényes fegyver. Szinte elvakította Amarillát.

- Ez... ez? - dadogta a lány meglepődve. - Igaz?

- Te isten gyermek vagy. - mondta csillogó szemmel Helen. - És ezért vagyunk itt Kheirónnal...

- Az, az a Kheirón? - érdeklődött Ekko amikor túljutott a második döbbenetén. Helen visszavátloztatta fegyverét egyszerű ceruzává.

- Hogyha a félvérek tanítójára és mesterére gondolsz igen. - mondta mosolyogva Helen. - Az a Kheirón.

- De ő nem Kronosznak a...

- Ennyire beleástad magad a témába? - kuncugott fel halkan Helen, de választ nem várt már mondta is tovább. - Igen, Kronosz az apja. De se az istenek, se mi nem törődünk vele.

Ekko elgondolkozva haladt az igazgatónő mellett.

***

- Ugye meglátogat majd professzor asszony? - kérdezte Amarilla bánatosan. Éppen a Griffendél-torony lány szárnyán voltak. A tanárnő éppen a lánynak segített össze csomagolni.

- Nem hiszem, hogy be tudok oda lépni, Amarilla. - mondta a nő kedves mosollyal. - De megígérem, hogy találkozni fogunk. Addig is Shadow majd vigyázni fog rád.

Az akita egyetértően kaffantott egyet. Az idő teltével ő is megnőtt. De nem egy szokványos akita méretét vette fel. Hanem egy annál sokkal nagyobb kutyáét persze ugyan olyan fekete fehér foltos volt mint eddig, csak már nagyobb kiadásban. McGalagony tekintete elkomorodott amikor a kutyáról ismét tanítványára nézett.

- Remélem, Amarilla tudja, hogyha bármi történik...- a professzor mély levegőt vett. - Ha szüksége lenne segítségre... Csak küldjön egy patrónust.

Amarilla hallva házvezetője szavait, aki igazi anya oroszlánként örködött felette egész évben, elmosolyodott. Nem volt kétsége affelől, hogy bármikor szólhat neki. De sosem lenne a terhére. Na, nem mintha McGalagonynak Ekko bármikor is a terhére lenne.

- Köszönöm, McGalagony professzor. - mondta a lány hálásan. Majd témát válltva hozzá tette. - Ön szerint ki lehet az isteni szülőm?

Minerva McGalagony pontosan tudta, hogy nem mondhatja meg az igazat. A valamikori árvaház igazgatója sem tudott róla - csak sejtette -, mert túl közel áll az istenekhez. Félő, hogy a Stüx-i fogadalom sem lenne elég neki.