Isteni Boszorkány (Percy Jackson/Harry Potter Fanfiction)

16. Rész

Barátaim, a vadászok...

Ekkonak hiányoztak a barátai. Hiányzott neki, hogy Remus vele legyen, amikor ő lefutja a köreit esténként. Sirius és James akik  bármikor megtudták nevetetni. Még az a néhány diákcsíny is, amit együttesen elkövettek, hogy utána hetekig járjanak büntető munkára. De megérte látni utána a mardekárosok arcát. Feltéve ha a nevetés tárgya nem Lucius vagy Perselus volt. Hiányoztak neki a tóparti beszélgetések Luciussal és a könyvtárban eltöltött önfeledett percek Perselussal és Lilyvel. Az ikrek is nagyon hiányoztak neki. Akik minden pletykát ami a Roxfortban keringett napra készen elé tártak. Hogy hallja ahogyan Beth vagy Maggie elmondja, hogy a bátyjuk idiótának könyvelte el a napi hülyesége miatt. Házvezető tanára is hiányzott neki. Úgy volt, hogy találkozni fognak. Az országok közötti hopponálást szigorúan ellenőrzi a minisztérum. Amarilla pedig abban a hittben volt, hogy kedvenc professzora ezért nem tudja meglátogatni. De ami még ennél is fontosabb hiányzott neki a varázslás. Ami ezalatt az egy év alatt a részévé vállt. Kissé idegennek érezte magát a félvérek között. Valami furcsa mutánsnak. Azon is elgondolkodott, hogy talán emiatt mondott le róla a boszorkány édesanyja. Hogy nem akarta őt. Miközben ezen gondolkodott elérte a pavilont.

Amarilla harci páncélzatban jelent meg az izgatott sokaságban. Egyike volt a legkisebbeknek és egyáltalán nem érezte biztonságban magát. Nem csak azért, mert a vadászok ellen játszanak, akiknek rengeteg éve volt megtanulni mindazt, amit az ő fejébe csupán néhány hét alatt akarnak begyömöszölni. Hanem azért is mert szinte biztos volt benne, hogy ő lesz a csali. Mert a ki nem mondott szabályok mindig az új táborozót teszik csalinak. Hiszen ők még újak, tőlük nem vár nagy csodákat a félvér, nemde?

Helen pedig nem úgy nézett ki, mint aki megszegi a kimondatlan szabályokat. Ekko most látta először valamikori árvaháza vezetőjének igazi arcát. Magának bevallotta, hogy sokkal jobban esik így látni, narancssárga FÉLVÉR TÁBOR feliratú polóban, mint azokban a borzalmas szoknya kosztümökben. Aminek kötelező viselése, valljuk be, egy kicsit Helent is zavarta.

- Mindenki itt van? - pillantott körbe az imént megérkező Kheirón, aki mellet a fiatal formájában jövő Artemisz gyalogolt. Hiába volt kislány képében az istennő, ugyan olyan fenséges volt ebben az alakjában is, mintha isteni alakjában lenne.

- Akkor, kedves táborozók itt az ideje, hogy a vadászok, és a  héroszok megkezdjék barátságos mérkőzésüket. Artemis és én leszünk a tábori orvos és biró. - mondta a kentaúr, és a jobbján álló istennőre mutatott. - A csonkítás még mindig tilos.

Utolsó szavaira Ekko megborzongott, de nem mutatta jelét félelmének. Csak azért imádkozott az istenekhez, hogy ne hozza össze a sors Árnyék Zoéval. Nem volt biztos benne, hogy egy darabban megúszná a találkozást. Amikor a vadászok megindultak az erdő felé a félvérek gúnyos megjegyzésekkel dobálták őket, amig el nem tűntek a fák sűrűje mögött. Ekko nem volt benne biztos, hogy jót tettek társai a beszólogatásokkal.

A kék zászlót kell megvédelmezniük és megtalálni az ellenség csapatának zászlaját. Nem ez a legnehezebb feladat, most mégis annak tűnik Amarilla számára. Igyekezett nem mutatni feszültségét, de hiába is próbálta tagadni a mellette álló Colin átlátott rajta. 

- Ne izgulj! - bökte oldalba vigyorgva. - Poszeidon lánya vagy. Egy Nagy Triász tag lánya. Biztos vagyok benne, hogy nagy erőd van. 

Amarilla erre megforgatta a szemét, s csak azután nézett barátjára. 

- És ha Poszeidon lánya vagyok? - kérdezett vissza. - Attól még szerencsétlenebb vagyok mindenki másnál, ha harcról van szó. 

- Ugya... - kezdte volna a fiú, de nem tudta befejezni, mert Helen szólította meg ebben a pillanatban a lányt.