Isteni Boszorkány (Percy Jackson/Harry Potter Fanfiction)

3.Rész

Barátkozás, vagyis hogy frontális ütközés...  ,,Csak néhany percre hagynak magamra most ez is?!"

A medál, amit főhősünk örökölt, Helen széfjében volt elhelyezve. Ez említt személy pedig épp most döntötte el, hogy itt az ideje odaadni jogos tulajdonosának.

Helen kezébe vette a medált és jól megnézte. Azóta, amióta ez a medál itt van, egyetlen szörny sem támadt az inézetet. Pedig a legtöbb gyermek félvér volt. Persze lehet, hogy ez csak véletlen, de talán mégsem...

Volt egy sanda gyanúja, miszerint Elza is  félisten, de nem szerette volna ezt elmondani senkinek, még Dumbledorenak sem. A gyanúja már beigazolódott akkor amikor Elza diszlexiás lett. De mégis meg tudott tanulni olvasni. Különös. - gondolkodott Helen.

Eközben egy szobával arrébb Elza épp a táskájába gyömöszölte bele az ingóságait, mikor köpogást hallott az ajtó tulóldalárol.

- Mindjárt kész vagyok! - kiáltott ki, mivel azt hitte, hogy az egyik nevelő az.

- Elza én vagyok az, Helen! - hallatszott az igazgatónő hangja. - Bejöhetek?

- Gyere! - kiáltott ki Elza, csepett sem meglepődve azon, hogy Helen az árvaház igazgatónője, akit mindenki McNilornak, vagy asszonyomnak szólít, hozzá jön látogatóba. Elza épp a cipőjét gyömöszölte a táskájába amikor Athénné lánya benyitott.

-És ha azt elteszed, akkor mit fogsz húzni a lábadra, kis butus? - kérdezte Helen szórakozottan, bal kezét a háta mögött tartva, miközben a másikkal bezárta az ajtót.

- Mennyire igazad van! - csapott a homlokára egy óriásit Elza, és kiráncigálta a cipőt a táskából majd lehajította őket a földre. - Akkor ez megvan.

Mondta és a táskát is a földre tette, ezekután már kedéjsen hátradölt az ágyon. Helen kuncogott, leült Elza mellé, és belekezdett a rövid felvezető sztoriba, amivel talán megvédi magát a lány dühkitörésétöl.

- Tudod, amikor elhoztak hozzám, nem alartalak befogadni. Az éjszaka kellős közepén, arra kelltem, hogy valaki eszementen nyomja a csengőt. Persze én szokásom szerint a földről felkeve indultam ajtót nyitni! - mondta duzzogva, mire Elza elkacagta magát. - Ne nevess, mert tényleg zabos voltam! - dorgálta Helen és lefeküd mellé, a medálos kezét lelógatva az ágyról.

- Amikor befogadtak, egy arany nyaklánc volt a nyakadban... ez itt. - mondta hirtelen, és Elza kezébe nyomta a fonott, aranylácos medált.

Elza meglepett képett vágva, olyan hirtelen ült fel, hogy szegény Helen lepördült az ágyról.

- Pontosan így estem le amikor megjöttél! - nyögte ki fájdalmasan. Elza elkacagta magát, de nem szentelt sok figyelmet Helenre, annál jobban érdekelte a kezében lévő medál. Amikor kinyitotta az arany gömbalakú medáliont mégjobban elcsodálkozott. Az egyik oldala, olyan tengerkékeszöld volt, mint az ő szeme, egy arany szigony volt arra az odlara rajzolva, míg a másik oldal feketés-sötétkék volt, hirtelen nem tudta megállapítani mélyen szín, viszont azt tudta, hogy pont ilyen színű a haja, azon a részen egy arany bot volt. Egy hosszú egyenes a végefelé elvékonyodó bot.

- Nem tartottam célszerűnek, hogy odadjam, mert féltem, hogy valaki elopná tőled. - magyarázta Helen. - A szüleid ezt hagyták rád. Úgy döntöttem itt az ideje megkapnod a jogos tulajdonod.

- Segítesz felvenni?-kérdezte Elza, csöpnyi figyelmet sem szentelve Helen magyaráztának. Amaz csak kuncogott egyet, de segített felvenni a medált.

- Nagyon vigyázz rá aranyom, és nem ártana, ha nem csinálnál annyi butaságot, mint itt...

- Ezt nem ígérhetem! - felete a másik nevetve és szorosan megölelték egymást.