Bloodlust - Vérszomj (Magyar Derek Hale fanfiction I.)

5. fejezet - Csak néhányan néznek őrültnek

*Molly szemszöge*

'You got me begging you for mercy. Why don't release me. You got me begging you for mercy. Why don't release me. I sad you better release me' - razziázott a mobilom az éjjeliszekrényemen, szétfoszlatva ezzel a valaha legjobb múltbéli emlékem képét. Ráadásul még Peter is rákezdett a szokásos reggeli ébresztőjére: a konyha kis tévéjéből a reggeli hírek szóltak.

Mindössze csak öt percet kérek! Csak öt percet!

Hiába könyörögtem. A telefon amint elhallgatott, máris kezdte előröl az ismert dallamot. Okés. Hát legyen!

Szokásomhoz híven lerugdostam magamról a takarót, majd félkómásan kikászálódtam az ágyból. Beleléptem a papucsomba, majd azzal a lendülettel, amivel leszaladtam a lépcsőn, megkerültem a bácsikámat, és beviharoztam a konyhába, remélve, hogy már kész a reggelim. Amikor megpillantottam a bögrében gőzölgő tejeskávét, elmosolyodtam, és Peterre néztem, aki ugyanolyan mosollyal köszöntött.

- Gondoltam, jól fog esni majd egy kis reggeli lendület a mai dolgozathoz. És hogy még jobban feldobjam a napodat, visszavonták a kihallgatásodat.

- Mi? Miért? - kérdeztem olyan döbbenten, amilyen döbbenten csak lehetett.

- Azt nem adták a tudtomra - vont vállat Peter -, de azt igen, hogy sikerült tisztázniuk az ügyet.

- Nem hittem volna, hogy ilyen szerencsés vagyok - mosolyodtam el, majd belekortyoltam a tejeskávémba. - A bisztróban kellene dolgoznod. Hm, ez isteni!

- Köszönöm! - kortyolt bele ő is a kávéjába mosolyogva. Szemei sarkában megjelentek a korral járó szarkalábak. A reggelim fogyasztása közben elgondolkodva figyeltem bácsikám arcát. Igaz, hogy majdnem minden reggel ugyanez a nyugodt és szelíd tekintet kíséri fáradt mozdulataimat, valamiért most mégis más volt. - És milyen kérdések várhatóak a mai dolgozatban? - tette le üres csészéjét az asztalra, kizökkentve ezzel a gondolatmenetemből.

- Minden, ami a második világháború, beleértve a frontok részletezését. Ezt a tanár semmi pénzért nem hagyná ki - válaszoltam szemforgatva.

- Tegnap sokáig fent voltál.

- Ömm, nem! - vágtam rá gyorsan, meggondolatlanul. - Vagyis... igen, de csak azért, mert elfelejtettem bevenni a gyógyszerem.

- Ugye tudod, hogy egy napot sem hagyhatsz ki? - váltott komolyabb hangnemre.

- De csak akkor, ha már érzem, hogy nem bírom tovább.

- Molly - hajolt át az asztal fölött -, ugye minden nap szeded a gyógyszert? - A minden szót erős nyomatékkal ejtette ki. Tekintete szigorúbbá vált. Annyira megijedtem, hogy azt sem tudtam, hirtelen mit válaszoljak; de nem akartam hazudni.

- Nem - válaszoltam könnyedén. Megpróbáltam leplezni a bizonytalanságomat.

- És megtudhatnám, hogy miért nem?

- Egyszerűen csak... - Majd hirtelen elhallgattam. Láttam a bácsikámon, hogy egyre idegesebb és nyugtalanabb lesz. - Mennem kell! - hadartam, majd kiittam az utolsó kortyot is a bögrémből, és a táskámat a vállamra véve kirohantam az ajtón.

A legkorábban érkező buszra felszállva negyed óra alatt ott is voltam már az iskolánál. A vasból kovácsolt boltíves bejárat alatt Zoe várt könyvekkel a kezében.

- Szia! - köszönt halkan, amikor odaértem hozzá.

- Szia! Kérlek, légy őszinte! Mennyire néznek rám furcsán az emberek? - Zoe, mielőtt válaszolt volna, lassan körbenézett, és alsó ajkába harapva felém fordult.