Mostoha Szenvedély

Part 2

„Kérem, kapcsolják be öveiket! Nemsokára meg érkezünk a Los Angeles-i nemzetközi repülőtérre!"

Körülbelül 6 óra utazás után végre meg érkeztünk. Elvileg apa kint fog várni a repülőtér előtt, de mintha legbelül bíznék benne, hogy nem lesz ott. Egyáltalán nem akarom, hogy ott legyen. Nem akarom, hogy én itt legyek és együtt éljek velük, az Evans családdal. Apa felesége Tessa. Még sosem találkoztunk, beszéltünk, de még azt sem tudom, hogy hogy néz ki.
Tessának pedig van három fia. Az egyik azt hiszem 13 éves, de ebben sem vagyok biztos, a második 10. A harmadik pedig 18 éves, egy évvel idősebb nálam.
Nem is tudom, hogy mit reméljek. Hogy jóba leszünk és ezt a két hónapot nyugiban egy ''családként" tudjuk el tölteni vagy, hogy csak el megyünk egymás mellett minden egyes nap és csak túléljük valahogy ezt a két hónapot. Fogalmam sincs, melyik lenne a jobb.

Ki szállok a gépből a többi utassal együtt és rögtön megyek keresni a bőröndömet, amire majdnem negyed órát várok. Már azt hittem valaki el vitte.

Nagyon sokan vannak. Alig lehet ki jutni ebből az épületből, ha egyáltalán meg fogom találni a kijáratot. Inkább csak megyek a tömeg után, miközben próbálom kivenni a telefonom a táskából, hogy írni tudjak anyának és Anának. Meg ígértem, hogy írok neki, vagy föl hívom őket, ha landolt a gép, de ilyen hangzavarban nem tudok telefonálni.

A nagy koncentrálásban, hogy jobb kézzel írni tudjak, ballal pedig húzni a bőröndöt lassabban kellett mennem. És ebben a pillanatban jött nekem valaki, ami miatt ki is ejtettem a telefont a kezemből.

- Nem tudnál jobban oda figyelni? - szólt a férfi, vagyis inkább srác, aki nekem jött. A kezében neki is telefon volt, vagyis neki a kezében maradt a telefon. Gondolom telefonált - Nem, nem neked beszéltem! Ne húzd már fel a vizet minden kis dolgon - szólt vissza a telefonba.

- Én figyeljek oda? Te jöttél nekem. Neked kéne az orrod elé nézned! - szóltam a sráchoz, miközben föl vettem a telefont a földről. Mikor fel néztem, már el fordult és sétált a kijárat felé. Szóra se méltatta. Szuper! Nagyon jól kezdődik ez az egész. De legalább a telefon nem tört el.

Az üzeneteket el küldtem, majd a telefont vissza rakva a táskába ki léptem a kijáraton. A szemem az egész parkolót át járta, hogy meg keressem apát, de még azt sem tudtam, hogy mit vagy kit kéne keresnem. Biztos meg változott, máshogy nézhet ki. Na meg a kocsiját sem ismerem.

- Juliette? - kérdezte valaki a bal oldalamon egy jó pár méterrel arrébb. A hang felé fordítottam a fejem és láttam egy férfit. Talán övé lehet a hang. Ő hasonlít az apámra, vagyis hasonlít arra az emberre, akit 7 éve láttam, amennyire emlékszem rá.

- Szia - csak ennyit tudtam ki nyögni, ahogy már közelebb lépett. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem vagy mondanom most. Öleljem meg? Vagy esetleg mondjam, hogy hiányzott? De hát emlékem is alig van róla.

- Szia! Már vártalak. Milyen volt az út? El fáradttál? - kérdezte, mintha csak pár napja nem láttuk volna egymást. Szóval akkor viselkedjünk úgy, mintha 7 évig nem került volna. Hát legyen. Talán így jobb.

- Hosszú volt, de meg vagyok. Nem nagyon vagyok el fáradva. És...- egyáltalán nem jutott semmi eszembe. Mit kéne mondanom? Hogy vagytok? Mi újság Tessával? Jobb feleség, mint anya volt? Jobb itt élni velük Los Angelesben? Ezt az összeset így, ahogy van, rá zúdítanám... de nem fogom - hol parkoltál?

- Majdnem itt a bejáratnál. Közel van... és a ház is. Maximum fél óra és oda érünk - egy kisebb fél mosoly húzódott az arcán, miközben el vette a bőröndöt és húzni kezdte a kocsi felé.

- Szuper - szerintem ennyi beszéd elég is lesz egy kis ideig. A kocsihoz érve egy nagy fekete autót láttam. Elég jól néz ki. Jobban, mint anyáé. Biztos újabb darab... és drágább.

Ezt a fél órát a kocsiban teljes csöndben töltjük, nem igazán szólunk egymáshoz. Szerintem, majd ha oda értünk. Addig maradhat a kínos csönd. Más ötletem nincs.

_____________________

-Tessa már biztos nagyon izgatott - szólal meg, amint meg áll egy ház előtt. Csak ez lehet az. Egy másik fehér kocsi áll a ház mellett, a kocsibeállóban, ami ugyanilyen nagy, de más fajtájú. A ház pedig óriási, látszik, hogy egy család él benne. Elölről csak két fenti ablak látszik, ahol le van kapcsolva a villany. Az alsó szinten pedig a ház két szélén két óriási ablak fehér függönyökkel el takarva. Az egyik helyiségben fel van kapcsolva a villany. A csomagomat ki véve a kocsiból el indultunk a ház felé. Délután van, így az egész házat meg világítja a nap.

- A fiai is itt vannak? - kérdezem, miközben haladok az ajtó felé. Apa egy nagyot sóhajtva és egy pillanatnyi grimaszt vágva válaszol.

- Csak ketten. A harmadik... majd jön. De addig ismerd meg őket - gyorsan témát váltott. Nem igazán beszélt a harmadik fiúról. Viszont ez most nagyon el kezdett érdekelni, hogy miért.

Belépünk a házba és rögtön a lépcsővel találjuk szembe magunkat. Egyik irányba a konyha, a másikba a nappali.

-A hálószobák pedig fönt vannak, kivéve a miénk, a tiéd is fönt lesz - mutat apa föl az emeletre - meg mutatom a szobád és be is tudsz pakolni, hogyha-

- Juliette! - szólal meg egy nő a konyhában, apa mögött - hát tényleg itt vagytok. Már nagyon vártam, hogy gyere hozzánk - ő biztosan Tessa. Amint meg látom, csak úgy szikrázik benne az energia és a pozitivitás. Igazából... pozitívan csalódtam. Ez az egész felül múlta az el képzelésem. Azt hittem, hogy apa egy hülye nőhöz ment hozzá. Még arra is számítottam, hogy csúnya lesz, de egyáltalán nem ez várt. Másodpercekkel később már előttem is áll Tessa és karjaiba fogad, mintha már ismerne - bocsánat, lehet, hogy ez egy kicsit még sok volt - elhúzódik, és a kezét nyújtja - Tessa. Örülök, hogy végre meg ismerhetlek.

- Szintén... én is örülök - kezet rázok vele és próbálom a legerősebb mosolyomat elő venni és nem a legrosszabb benyomást kelteni, így elsőre.

- Srácok! Gyertek le - majdnem már kiabál föl az emeletre, miután el engedi a kezem. Két nagyon hasonló fiú lépked le a lépcsőn pár másodperc múlva - Fiúk... ő Juliette, a mostoha testvéretek, aki itt fogja tölteni a nyarat - a fiúk is próbálnak mosolyogni, de egyáltalán nem ismernek és furcsa nekik a helyzet. Ahogy nekem is. Így én próbálkozom először.

- Sziasztok! Juliette vagyok - mondom, bár már tudják a nevem.

- Ethan vagyok - mondja, valószínűleg az idősebb - ő Henry - mutat a testvérére.

- Szia - köszön Henry halkan, amire én csak egy mosollyal válaszolok, amit egy pár másodperc múlva viszonoz is.

- Na jó, srácok. Vissza mehettek, én addig meg mutatom a szobád - mondja apa, majd föl megyünk a lépcsőn. Egy hosszú folyosó vár oda fönt. Job oldali első ajtón megy be Henry, a vele szembe lévő ajtón Ethan. Jobb oldalon a második ajtónál van egy fürdő, baloldalon semmi. A harmadik ajtó lesz az enyém jobb oldalon, baloldalon csak képek vannak a falon. Viszont a lépcsővel szemben lévő ajtó nem tudom, hova vezet. Azt nem mutatta meg senki - Nyugodtan pakolj ki, pihenj le. Vacsora csak este felé lesz.

- Köszönöm, majd... le megyek - mondom mosolyogva, amire ő ki megy be csukva maga után az ajtót. Sok tervem már nincs mára. A vacsora előtt még ki pakolok és le fürdök. Lehet, föl hívom Anát, de szerintem vacsora előtt nem megyek le. Inkább egyedül leszek.