Mostoha Szenvedély

Part 16

Másnap reggel mikor föl keltem és meg fordultam, Tom nem volt ott. Egyedül feküdtem az ágyban. Azt hittem, ismét a karjaiban ébredek, mint tegnap.

A telefonomért nyúltam, hogy meg nézzem mennyi az idő. Reggel 10 óra volt. Szó szerint ki estem az ágyból, ahogy hirtelen föl akartam kelni és a padlón kötöttem ki.

- Jó reggelt! Úgy látom, föl keltél – szólt mögöttem egy hang. Majd gyorsan föl álltam és a takaróm is húztam magammal, mert más nem takarta volna el a testem.

- Jó reggelt! Miért nem ébresztettél föl? Már 10 óra van.

- Gondoltam, hogy hagylak aludni, nem akartalak föl ébreszteni. Mi már le mentünk reggelizni, és azt mondtam, hogy te még alszol. Neked pedig rendeltem ide a szobába reggelit – mondta és mutatott maga mögé. Ki mentünk a nappaliba és tényleg ott volt egy tálca az erkély asztalon, tele étellel – úgyhogy ezért hagytalak aludni. A maradék cuccunkat pedig be pakoltam, csak egy-két dolgot hagytam ki, ami még most kellhet. Jobb lett volna, ha ébresztelek? – hátra fordulok, és rá nézek. Ő teljesen össze van zavarodva, de én el mosolyodom.

- Nem. Jó ez így. Köszönöm.

- Nincs mit köszönnöd – közelebb lép és ad egy csókot – 40 perc és indulunk – rögtön sietek át öltözni és utána reggelizni. Gyorsan össze szedtem magam és össze pakoltam. Kicsit több, mint 30 perc múlva már készen is voltunk.

- Tom, kérdezhetek valamit? – ebben a pillanatban jött ki a fürdőből.

- Persze.

- Apa nem bír téged? Mármint ez valamennyire egyértelmű, de akkor is. Mi baja van veled? – erre a kérdésre nem számított. Nyel egy nagyot és meg feszül az állkapcsa.

- Semmi különösebb oka nincs. Csak mióta meg ismert, azóta későn járok haza, néha részegen, vagy... még rosszabb állapotban. Anya nem igazán szereti, ha így jövök haza, néha pedig teljesen kiborul és apádnak ebből elege van. Leginkább ennyi. Nem járok haza és ki vagyok ütve néha. Nem bírja el viselni – mintha mondani akarna még valamit, de gondolkodik, hogy meg tegye-e – és volt egy olyan alkalom, mikor vendégei voltak a házunkban, én pedig alkoholtól büdösen jöttem haza. Alig tudtam járni is. És azóta beszélni sem igazán beszél hozzám. Ennyi – ebben a pillanatban kopogtatnak az ajtón. Rögtön föl vesszük a tákáink és az ajtóhoz megyünk.

Fél óra múlva már a reptéren vagyunk. Lassan, de haladunk előre. Kevesebb, mint 3 óra múlva már föl engednek minket a repülőre. Most mindenki közelebb ül egymáshoz, mint legutóbb. Most szintén a leghátsó sorban ülünk. Jobb szélső sorban apa és Ethan. Bal oldalt Tessa és Henry. Középen pedig én és Tom. Jobb oldalt mellettem még ül egy srác, mint Henry és Ethan mellett is. 3 székesek a sorok.

Thomas: Vissza felé úton is azt fogod nézni, ahogy alszom?

Erre az üzenetre meg forgatom a szemem és próbálok nem rá nézni és csak üzenetben válaszolni.

Juliette: És te vissza felé úton is fogsz olyan üzeneteket küldeni, mint legutóbb?

Thomas: Én kérdeztem előbb.

Próbálok nem nevetni, de azért el mosolyodom.

Juliette: Nem, mert most tényleg meg láthatnak. Ez eddig nem így volt. Most te válaszolsz.

Thomas: Azon még gondolkozom.

A repülőút felén zenét hallgatok, de így is meg unom 3 óra után. Körül nézek. A mellettem ülő alszik, ahogy apa és Ethan is. Baloldalon látom, hogy Tessa emailt ír, Henry pedig a vállán alszik. Tom pedig a telefonján olvas valamit. Nem akarom sokáig figyelni, mert észre veszik vagy esetleg ő észre veszi, hogy megint nézem.

Hirtelen össze rezzenek, mikor egy kéz meg érinti a combomat. Tom a lábamra rakta a kezét. Rögtön át fut az agyamon. Apa, Ethan, Henry alszik. Tessa emailezik. Nem figyel. Remélem. Mit csinálsz, Tom? A bal kezével még mindig a telefont tartja, a másikat a combomon tartja, és beljebb csúsztatja, amitől el kezdek mozgolódni. El kell terelnem a figyelmem, de erről nem lehet. Akár beszélhetnének is hozzám vagy a gép zuhanhatna is, de most csak arra a kézre és a gyors szívverésemre tudok gondolni. Nem bírom tovább és a füléhez hajolva suttogok.

- Mit csinálsz? – kérdezem, miközben alig kapok levegőt. Rá nézek és látom, hogy csak a telefonjára figyelve mosolyog. Ha ezt akarja játszani, akkor csináljuk ezt. Az egyik kezemet én is a combjára simítom. Hátha most már figyel rám. Ekkor abba hagyja a mosolygást és sóhajt egyet. Felém fordul és suttogni kezd.

- Ha ezt csináljuk annak nem lesz jó vége és még 3 óra van az útból – ennek hallatára nem válaszolok, csak kicsit feljebb csúsztatom a kezem. Egy fokkal gyorsabban veszi a levegőt és be csukja a szemét – Hagyd abba, Juliette – suttogja és le hajtja a fejét, még mindig csukott szemmel. A kezem még egy kicsivel följebb vittem, de semmit sem reagált, viszont már majdnem föl értem az ágyékához. A kezem lassan még egy picivel följebb vittem, mikor a szabad kezével meg fogta a karom és meg állított – Juliette! – innen is egyértelmű volt, hogy föl izgult. A kezét le vette a lábamról és a karomat is le vette magáról és előre hajolt. Egy ideig úgy is maradt. Csak nézett maga elé és ült. Próbálta csillapítani magát, ami valószínűleg sikerült is, mivel körülbelül 10 percbe telt, míg vissza dőlt a székébe – majd a fülemhez hajolt – Ezt otthon vissza kapod – el mosolyodtam, majd ő ismét a telefonjáért nyúlt és csinálta tovább, amit eddig. Lehet, hogy ezt otthon vissza kapom, de akkor is megérte. Nem tudom, mit akar majd tenni bosszúként, de én alig várom, hogy haza érjünk.