Mostoha Szenvedély

Part 24

Már csak két hét és megyek haza. Furcsa érzés, hogy ilyen gyorsan el ment a nyár. Ana már nagyon izgatott, hogy haza megyek. Egyre többször ír üzenetet, hogy el mondja, hogy mi történik otthon, hogy mennyire is izgatott. Anya is szintén, már vár haza. Nem tudom, hogy hogyan fogom be adni neki, hogy össze jöttem valakivel, de lehet, hogy sehogy. Lehet előtte is titkolnom kéne. A nyár elején azt mondtam, hogy ezen a nyáron nem fog érdekelni a pasik és biztos, hogy nem lesz barátom. Erre itt vagyok a nyár végén, összejöttem a mostoha testvéremmel. Minden lehetséges átgondolt, hogy hogyan fogok ki jönni a három mostohatsómmal, de ez a lehetőség nem volt köztük.

Tommal még nem beszéltük meg, hogy mi lesz, ha már nem leszek itt. Én haza megyek és ki járom az utolsó évet a középiskolába. Ő pedig gondolom, el költözik és egyetemre fog járni vagy valami ilyesmi, de még azt sem tudom, hogy hova megy.

- Igen? – válaszolok, ahogy kopognak az ajtómon. Tom lép be rajta. Mintha tudta volna, hogy rá gondolok. Egyre jobban kezdem azt hinni, hogy egy gondolatolvasó.

- Ráérsz ma este? – kérdezi közelebb lépve. Az ágyon feküdtem, de ahogy be lépett föl álltam.

- Miért kérdezed? – el mosolyodik és két karjával magához húz.

- Csak válaszolj.

- Igen, ráérek – én is el mosolyodom. Mi tenni valóm lenne? Minden este a szobámban vagyok – Miért kérdezed?

- Gondoltam el mehetnénk valahova. És nem, nem valami hülye házibuliba valamelyik barátom házába és nem is egy tetőn lévő házibuliba, mint Miami-ba... viszont nem mondom el, hova megyünk – gondoltam, hogy nem csak úgy át jön a szobámba vagy találkozni, mert azt a kérdést nélkül meg szokta tenni.

- És apáéknak mit mondok? Hova megyek?

- Mondjuk Summer-hez. Engem úgyse kérdeznek meg, de el hiszik, ha te ott vagy.

- Oké, legyen – meg csókol, majd az ajtóhoz megy.

- Két óra múlva várlak a sarkon – vissza fordul, majd el mosolyodva ki lép az ajtón. Abban a pillanatban el kezdek készülődni, mivel fogalmam sincs, hogy hova akar menni. Így nem tudom, mit vegyek föl, vagy hogyan készüljek, de majd ki találom valahogy.

__________________

1 óra és majdnem 50 perc telt el azóta, hogy Tom be szobámba. Ebben a pillanatban megyek le a nappaliba, el mondom apának és Tessának, hogy Summer-nél leszek. Jó szórakozást kívánnak és azzal a lendülettel ki megyek. El indulok az utcán és mikor a legközelebbi sarokhoz érek, akkor látom, hogy ott vár nekem háttal, a motorjára dőlve a másik utcán.

- Korán jöttem? – kérdezem, amire föl pattan, és felém kapja a fejét.

- Egyáltalán nem. Menjünk! – el mosolyodva át nyújtja nekem a sisakot. Föl ülök mögé és belé kapaszkodom. Már kezd kicsit sötétedni, de a nap még nincs naplemente. Az kicsit később lesz. Az utcák tele vannak emberekkel. Vannak, akik haza mennek, vagy esetleg készülnek valami esti buliba esetleg bárba, mivel péntek este 7 óra van.

Majdnem fél órát, de inkább csak 20 percet utazunk. A motorral néha gyorsabban tudunk haladni, mint mindenki más. Én addig nézem a járó-kelőket, az utcákat, a házakat, amiken már kezd látszódni a nap egyre élénkebb színe.

Igazából fogalmam sincs, hol vagyunk. Egy hegynél álltunk meg, de egyáltalán nem ismerem a környéket, szóval nem tudom, hogy merre is vagyunk. De kíváncsian várom, hogy innen merre megyünk. Le szállva a motorról el kéri a sisakot, majd az övé mellé rakja. Meg fogja a kezem és össze kulcsolja az ujjainkat.

- Mit csinálunk itt? – kérdezem, mikor el indul egy fölfelé vezető út irányába.

- Az még mindig meg lepetés. Kicsit sétálnunk kell hozzá, de meg éri – mikor be fejezi, a mondatot ismét az útra terelődik a figyelme. A parkolóban van még rajtunk kívül egy-két autó, de csak az egész terület üres.

- Kérdezhetek valamit? – egy pár perc séta után szólalok csak meg, addig inkább csöndben figyeljük a kilátást és az utat.

- Persze.

- Még nem beszéltünk róla, de nemsokára haza megyek... akkor mi leszünk velünk? – kérdezem tőle. Egy pár pillanat múlva le lassít, majd rám néz.

- Te hazaész, én pedig egyetemre, de nem akarok semmit sem változtatni. Nem fogok szakítani veled, vagy bármi ilyesmi. Annyi, hogy egy kicsit kevesebbet fogunk találkozni, de ennyi. Az én részemről semmi sem változik. Te hogy gondolod?

- Igazából én sem akarok semmi változást köztünk, csak... ha el mész egyetemre, akkor nagyon ritkán fogunk találkozni.

- Ebben nem lennék olyan biztos. Nem tudod, hogy hova megyek egyetemre – szinte nevetni kezd, mikor ezt mondja. Nem értem, mire céloz.

- Nem a Kaliforniai Egyetemre mész? – a Kaliforniai Egyetem itt van a közelben. Sokkal könnyebb neki be járni. Szinte biztos voltam benne, hogy oda megy, de most össze zavarodtam.

- Dehogyis. Majdnem minden barátom, akik be jutottak az egyetemre egyáltalán, azok oda mennek, de én nem akarok. Inkább föl fedezném máshol a környéket. Mondjuk New Yorkban – ebben a pillanatban meg torpanok, és szinte bámulom őt.

- Te New Yorkba fogsz jönni? A mellettem lévő városba fogsz járni egyetemre? – most le döbbentem. Pár percnyire fog lenni tőlem minden egyes nap, ha el kezdődik az iskola. Ennél jobb nem is lehetne.

- Emlékszel, mikor legelőször találkoztunk? A reptéren – el mosolyodom és bólogatok. Közelebb lép és magához húz – Aznap jöttem vissza New Yorkból. Akkor néztem meg az egyetemet, azért voltam akkor a reptéren... meg azért is, mert késett a gépem, de az most nem lényeg. Szóval nem kell semminek se véget vetni köztünk és annyira nem is ritkán fogunk találkozni. Mindig ott leszek a közeledben – magához húz és meg csókol. El sem hiszem, hogy komolyan New Yorkban lesz egész évben. Így még jobb lesz. Akkor az üzeneteken kívül is tudjuk tartani a kapcsolatot. Nem annyiszor, mint most, de többször, mint gondoltam volna – Menjünk, mert le fogjuk késni, amiért jöttünk.

Már nem sétálunk sokat. El érjük az út végét, ahol éppen megy le a nap. Pont a hegy másik oldalán sétáltunk, így nem láttuk. Az ég már tele van az élénk narancs, rózsaszín árnyalataival. Kicsit előrébb sétálunk, és akkor látom, hogy lejjebb egy kerítés van végig a hegy oldalán. Alatta pedig nagy fehér betűk vannak. Már tudom, hol vagyunk.

- Majdnem két hónapja itt vagy, de még nem volt a Hollywood feliratnál. El kellett hozzalak, mert ezt nem hagyhatod ki és persze az itteni naplementét. Remélem, tetszik – rám néz, de én még mindig a kilátást figyelem.

- Nagyon – el engedi a kezem és át karol. Rá hajtom a fejem és úgy figyelem a naplemente további részét.