Fehér Holló (BL)

Fehér Holló 13. fejezet

Danielnek semmi kedve sem volt elhagyni az épületet. Szívesebben maradt volna ott, hogy tovább figyelhessen, meg a Hollók adatai között böngésszen, hátha talál valamit, bár azt ő maga sem tudta, hogy mit is keres igazából. Lassan két hónapja volt ott, de a megbízható szimata teljesen cserben hagyta. Fogalma sem volt, hogy kiben bízhat, és kit avathat be a terveibe. Csak teltek a napjai, miközben megszokta a körülötte lévő embereket és idegesítő szokásaikat.

Amióta rájöttek, hogy nem az Öreg írta alá a nemrégiben kiadott dokumentumokat, úgy érezte, hogy sürgeti az idő. Nem akart tétlenül ülni és várni, de nem tudott min elindulni. Pedig még mindig érezte az orrában azt a dohos szagot, amit a pince vizes földje árasztott, és még hetekig vele is maradt, hiába próbálta lemosni magáról. Érezte a kötelet, ahogy a századik próbálkozás után is csak a húsába váj, és kiserken a vére, és aminek a nyomát nem fogja tudni eltüntetni soha.

Hallotta a saját hangját, ahogy üvölt az anyja teste mellett, ahogy ordít az apjáért és keresi, de nem engedik el. Szinte minden éjszaka átélte ezt, újra és újra. Ahogyan azt is, amint felveszi azt a két fegyvert a halott őrök mellől, és benyit az egyik szobába. Tudta, hogy a bennlévők szolgálaton kívül vannak, de nem érdekelte, csak lőtt. Tizenöt embert végzett ki aznap este. Cserébe két lőtt sebet kapott, ami ráadásul csak horzsolta, és később egy repedt kart. Minden szempontból megérte. Szépen, egyesével leszedte őket, anélkül, hogy érdekelte volna a rémült arcuk, vagy a segítségért kiabáló hangjuk. Utoljára hagyta azt a rohadékot, aki rémületében beismerte, hogy nem akarta megölni az anyját, csupán véletlen volt. Először a két vállát lőtte meg, hogy ne tudjon fegyvert fogni azok közül, amik már a földre estek, majd odasétált elé, és közvetlen közelről, egyenesen a szemébe nézve lőtte fejbe.

- Kész vagy? – lépett be Darell a szobába.

- Te is jössz? – kérdezte Daniel, miközben beledobott pár jelentéktelen dolgot a hátizsákjába.

- Nem. – csóválta meg a fejét Darell. – Ez nem az én asztalom, hanem Conor felségterülete. De hoztam neked valamit. – tette le azt a valamit az asztalra. – A Főnök küldi.

Daniel óvatosan felemelte az asztalról, majd egy kattanással kibiztosította a fegyvert. - Nekem? – kérdezett vissza, miközben az ablak felé fordult és kifelé célzott.

- Te fizeted ki, ha kilövöd az ablakot. – jegyezte meg Darell. – Igen, neked. Lecserélheted azt a régi vackot, amit én adtam. – mosolygott a fiúra.

- Pontos? – kérdezte Daniel, ahogy biztonságos állapotba helyezte a fegyvert.

- Csak amennyire a gazdája. - válaszolta Darell. – Ezt pedig Brent küldi. – lengetett meg maga előtt egy láncot, amin egy töltény függött.

- Ez mi? – lépett közelebb Daniel, hogy jobban szemügyre vegye azt a valamit.

- Egy nyomkövető van benne. – magyarázta Darell. – Nekem ilyen van. – emelte fel a karját, amin egy karlánc csúszott lentebb a mozdulattól. De azon egy másik medál függött, egy célkereszt.

- Csinos darab. – jegyezte meg Daniel, majd újra a lánc felé fordította a tekintetét, elvette, és pár próbálkozás után már a nyakában is függött a kis ajándék, amit bedugott a pulcsija alá.

- Brent megkedvelt. – jegyezte meg Darell. – Nem mindenkinek csinál ilyet. Csak egy bizonyos szűk körnek van és nem is publikus. – hívta fel Daniel figyelmét a titoktartás fontosságára.

- Szóval csak hatotoknak van, igaz? – kérdezett vissza Daniel.

Darell felnevetett. - Akkor úgy fogalmazok, hogy tágabb szűk körnek. De azt hiszem, hogy neked indulnod kellene. Conor már kint van a kocsinál, ha jól láttam. – siettette Darell. – Nem szeret várni.