Fehér Holló (BL)

Fehér Holló 30. fejezet

Hajnalodott, amikor Daniel szemei kinyíltak. A szíve megállíthatatlanul és fájdalmasan vert. A sötétben nem látta teljesen a mellette fekvőt, de hallotta a halk szuszogását. Óvatosan kelt ki az ágyból, hogy kimenjen a mosdóba, és a tükörbe bámulva nyugtassa le magát. Álmában újra átélte az előző este történteket. Carlyt a fegyverrel a kezében, az elméjére telepedő gúnyos, fekete hollót, és az eldördülő lövéseket. Megmosta az arcát, hogy teljesen felébredjen, száműzve a rémálom utolsó pillanatait is.

Csendben ment vissza a szobába, de az ágy helyett az ablak előtt állt meg, és résnyire elhúzta a sötét anyagot, hogy kinézzen a zord világra. Minden fagyos volt odakint, de az ég meglepően tisztán ragyogott. Egy sötét felhő sem volt az égen, ami havat ígért volna, így láthatóak voltak az eltűnőben lévő csillagok. A nap első sugarai amik most hosszú idő után felbukkantak, szinte bántották a szemét.

Egy fekete autó gördült be a kapun, és állt meg a lépcső előtt. Logan szállt ki belőle, és sietős léptekkel ment fel a lépcsőn. A távolban épületek magasodtak, és kémények füstölögtek. Elmerengve figyelte a kinti hideg világot a benti meleg szobából.

- Nem tudsz aludni? – simult a hátának egy mellkas.

Daniel nem válaszolt, mert félt, hogy a hangja elárulja majd, ezért csak megrázta a fejét. Két kar ölelte át a vállánál, szorosan mégis gyengéden, hogy ketten figyeljék a reggel első perceit.

- Te jól vagy? – kérdezte meg végül Daniel is, amit tudni akart.

- Minden rendben. – suttogta a mély hang a fülébe, amitől rendszerint libabőrös lett, és rájött, hogy milyen szívesen hallgatná még napokon, heteken, éveken keresztül. Aaron belecsókolt a fiú nyakába, majd a bőréből lélegezve ébredt fel teljesen. – Kicsit sajog a helye, de hamar elmúlik. Feküdj vissza nyugodtan. – mondta, reagálva a telefonjának a csippanására. – Nekem lassan mennem kell.

Daniel megrázta a fejét. – Inkább csinálnék valamit én is. Majd később lemegyek.

- Rendben. – sóhajtott Aaron, majd elengedte a fiút, és a fürdőszobába ment. Daniel megigazította kicsit a ruháját meg a haját, és leült az egyik fotelba, hogy megvárja a férfit.

Aaron percek alatt végzett a tusolással, és egy derekára tekert törölközővel lépett ki a fürdőből, majd sétált a szekrényhez, hogy felöltözzön.

Daniel a hátát figyelte, ahogy az izmok játéka szinte életre keltette az Aaron hátán lévő madarat. A madár nyugtalanul verdesett a szárnyaival, mintha csapdába esett volna, és éppen ki akar törni, miközben a szemében düh csillant meg egy vízcsepp formájában.

Daniel levegő után kapott, és elfordult, hogy ne lássa a lelkiismerete által kivetített madarat.

- Megyek. - állt meg előtte Aaron, és mire Daniel újra ránézett, egy fiatal, vonzó, életerős férfi állt előtte. Clark szavai jutottak eszébe a kórházból, amikor azt mondta, hogy „mindenki megkapja azt, ami neki jár". De ki az, aki eldönti, hogy kinek mi jussa?

Daniel felállt és Aaron arcára simította az egyik tenyerét. Lassan simogatta meg a borostás arcot, miközben a fekete szemeket figyelte, amik ezernyi kis csillagot nyeltek el magukba.

Aaron is csak nézte az előtte álló arcát, amiről tisztán leolvasható volt a zaklatottság, amit betudott az este történteknek. Nézte azokat a mélybarna szemeket, amelyek, mintha segítségért kiáltottak volna. Ő pedig segíteni is akart neki, de fogalma sem volt, hogy mivel tehetné meg.

A pillanat lelassult, amikor elmerültek egymás tekintetében. A mozdulat is lelassult, amivel egymás felé közeledtek. Mintha féltek volna valamitől, mintha tartottak volna a másiktól, de egyikük sem volt képes arra, hogy távol tartsa magát a vele szemben állótól. Ajkaik óvatosan cirógatták meg egymást az első finom mozdulattal. Olyan finoman, mint amikor egy hópehely földet ér. Óvatosan, tartva attól, hogy mi várja a találkozásnál. Az apró sóhajok úgy simogatták az arcukat, mint az első, lágy tavaszi szellő, a még éledező zord világot.