Van, hogy a sorsod kísért C.L.

25.

Végre kisétálva a sétányról egyre kisebb volt a hangzavar. Utálom a tömeget. Az embereket, főleg, ahol sok van kis helyen. Olyan jó idő volt, hogy bár ez valószínűleg hülyeség, de még egy kis sétára indultam mielőtt egyből hazamentem volna, hogy a síri csendben lehessek a gondolataimmal. Ahhoz már kicsit késő volt, hogy felhívjak bárkit is, így ezzel az éjszakával már saját magammal kellett megküzdjek. A sötét, kihalt tengerpartra érve csak leültem a homokba és a szandimmal a kezemben néztem a hold fényét, ahogy torzítva tükröződik a nyugodt víz felszínén. Mély levegő, bent tart, aztán kifúj. Újra. Jól vagyok. Beszív. Vége lesz. Kifúj.

Mindig a csendet keresem. A kiutat. De, ha csendben vagyok, sosem szeretnék ott lenni. Csak olyan zajban, amik elnyomják a gondolataimat. Minden negativitást.
„Gondolj pozitív dolgokra!"

Gondolok Aidára. Okos, a világ legjobblelkű embere. Aki minden másnap pszichológusra szorul, mert azt sem tudja, mi az a halál, de már szembe is kellett vele néznie. Elveszítette a világ legjobb dolgát, már nem tapasztalhatja meg azt, amit én is.

Apa. Minenen képes viccelődni, mindig feldobott, bármilyen kedvem volt. Már nem viccelődik. Szürke szemekkel próbál úgy élni, ahogy eddig. Elveszítette a másik felét. Mikor kisebb voltam, mindenkinek azt mondtam, hogy én csak akkor szeretnék férjhez menni, ha olyan életem lesz, mint nekik. Magára maradt 3 gyerekkel, akikkel törődnie kell és támogatni. Aidát fel kell nevelnie úgy, hogy ne érezze az anyja hiányát. Alig várom, hogy végre végezzek ezzel a kurva egyetemmel. Borzasztó embernek érzem magam, amiért eljöttem jól érezni magam és nem velük vagyok. Nem anya miatt érzem rosszul magam. Nem azért nem akarom jól érezni magam, hogy gyászoljam őt. Hanem mert pótolni akarom őt és nem teszek meg mindent. Nem lesz sosem olyan életem, mint Neki volt. Nem érdemlem meg a szerelmet, sem a gyerekeket. Sem a boldogságot.

" Fogadd el, mert nem tudod visszahozni."

Ez így van. Már nem tudom visszacsinálni. De elfogadni nem megy. Annyiszor szerettem volna felhívni, vagy csak egy üzenetet küldeni. Csak, hogy kikérjem a tanácsát abban, hogy milyen döntést hozzak. Még Charlest sem meséltem el neki. Sosem fogom tudni, ő mit gondolt jónak. Nem kértem ki a véleményét, nem fog tanácsot adni. Úristen, baszki, alig beszéltem vele azokban a napokban. Szinte semmit, mert nem szakítottam időt rá. Azt hittem olyan kurva sok dolgom van. Pedig csak kérdéseket teszek fel és futok. Anya örült, hogy utazom és barátkozom. Ez az egyetlen oka annak, hogy nem mondtam fel. Büszke volt rám, hogy magamat szeretném ellátni. Szeretnék olyan ember lenni, mint ő, és sokkal kevésbé szeretnék önmagam lenni. Ő nem volt gyenge, sosem láttam annak. Mindenre volt megoldása. Én nem találtam megoldást semmire. Mit tett volna a helyemben Charlessal? Biztosan nem azt, amit én. Őszintén várok egy jelre tőle. Hogy mit csináljak. Próbáljam meg helyrehozni? Vagy ez pont egy olyan jel volt, hogy hagyjam végre békén és ne erőltessük a kettőnk dolgát, mert nem lesz sohasem az az idő, ami a miénk? Van egyáltalán olyan, hogy a miénk?

Szeretném, de, ha arra gondolok, hogy utál, és nekem abba a szemébe kell néznem, amiből a tömény düh árad, pont úgy, mint azon a reggelen akkor elmegy a kedvem. És nem merek még gondolni sem arra az arcra. Azokra a szavakra. Szóról szóra fel tudom idézni miket mondott. És igaza volt. De nem tudta miért tettem. Viszont ez már nem változtat semmin. Már nem. Ez van.

Felhúzott térdeimre hajtottam az állam és így bámultam a már világosodó eget. Beletúrtam a homokos kezeimmel a hajamba, mikor konstatáltam, hogy ismét teljesen szétcsúsztam. Hajnalig képes voltam itt ülni, míg a többiek buliztak. Nevetségesnek éreztem magam, a fáradtságtól pedig csak egy hajszálnyira attól, hogy elpityeredjek. A táskámból kivettem a telefonom. 5:46. A háttérképemen végig simítva anyát néztem. Még mindig a közös képünk volt az első nyaralásról, ahova Biaval elvittük anyukáinkat. A nyaralás, ahova Charlessal mentem volna, de előtte szakítottunk.
- Hiányzol, Anya! - suttogtam erőtlen hangon, majd megráztam a fejem
Nem! Nem sírhatok. Ennél sokkal erősebb vagyok. Anya is az volt, nekem is annak kell lennem.

Felpattantam a homokból, leporoltam magam, majd a házunk felé kezdtem ballagni. Egész lassan ment ez a séta, borzasztóan fáradt voltam, nyilván erre korábban is rájöhettem volna. Végre látótérbe került a tengerparti villánk. A táskámból kivéve a kapukódot kerestem a telefonomban. Mikor felpillantottam, már csak pár lépésre voltam a kaputól, majd be is ütöttem a kódot. Az ajtót kinyitva végig sétáltam a sötét folyosón. Igyekeztem halkan, hiszen Bia üzenete szerint már órák óta hazaértek és valószínűleg mindenki kiütötte magát. A konyhába lépve a hűtő felé indultam, kivettem belőle egy üveg vizet, majd nagyokat kortyoltam belőle, hiszen órák óta egy kortyot sem ittam. Az utolsó korty után kinyitottam a szemem, így rálátásom nyílt a tágas nappalinkra, aminek kellős közepén most 2 nagy bőrönd állt. Először azt hittem a durva éjszaka miatt balhé volt és most valaki költözik, de mikor megláttam, hogy a kanapén törökülésben Ő ül, nem más, azonnal kiment az álom a szememből. Rám tört a pánik. Itt állok, csapzott hajjal, beesett arccal, karikás (bőröndös) szemekkel, lefolyt szempillaspirállal, homokosan, sőt tulajdonképpen koszosan. Érdeklődve, összevont szemöldökkel nézett rám.

" -Ez most egy jel?" kérdeztem magamban, de nem tudtam hova rakni. Egyre gyorsabban vettem a levegőt.
- Hosszú éjszakád lehetett- mondta gúnyosan, mire csalódottam ingattam a fejem.
-Ha tudnád...- mondtam, de egy hajszál választott el a sírástől. Főleg miután az éjszakámra gondoltam. A gondolataimra. Nekidőltem a hűtőnek, majd alig hallhatóan elnevettem magam. Ilyen nincs. Eszembe jutott a legutolsó beszélgetésünk. A düh, csalódottság a szemében. Amit én okoztam. A szavak, amiket használt. A hangnem. Szúrta a mellkasom. Alig áramlott levegő a tüdőmbe, de tartanom kellett magam. Kellett volna. Újra a szemébe néztem. Semmit nem láttam. Remegtek a kezeim, tudtam, hogy látni fogja, de ennek ellenére a vizemért nyúltam.
- Már itt sem vagyok, de mielőtt még a-azt mondha-hatnád, h..- kezdtem, de a levegőhiány miatt nem tudtam, egyszerűen képtelen voltam egyben mondani bármit, amitől még rosszabbul éreztem magam. És gyengébbnek. Elbasztam. Legördült az első könnycsepp.
- Basszameg- suttogtam igazából saját magamnak, miközben a hajamba túrtam. Remegett mindenem. Kapaszkodtam a hűtőbe, de nem volt értelme. Nem bírták már a lábaim. Kétségbeesve néztem Charlesra, aki ijedten nézett rám, és gondolkodás nélkül indult meg felém. Kivette a kezeimből a dolgaim, majd mindent félretéve megölelt. Olyan szorosan tartott, hogy ha a házat robbantották volna fel sem lett volna elég ahhoz, hogy elengedjen.
- Lélegezz, itt vagyok, nincsen semmi baj. - simogatta a hajam. - Nem eshet bajod, hidd el.- simogatott tovább.- Felviszlek a szobádba, jó? Pihenned kéne. - mondta, mire megráztam a fejem.
- Fel tudok menni- suttogtam
- Persze, a büszke Audrey sosem tűnik el. Felviszlek- kapott fel egyszerűen, majd fél kézzel a dolgaimért nyúlt. A légzésem már nagyjából normalizálódott, de a megalázottságom már kevésbé. Kimerült voltam lelkileg és testileg is.
- Melyik? - kérdezte az emeletre érve
- Egyel feljebb- mondtam teljesen kiszolgáltatottan
- Ez az első ajtó? - mondta, mire csak hümmögtem.
- Na gyere. - indult meg velem az ágyamhoz.
- Nehogy! Tiszta homok mindenem, muszáj lefürdenem! - tiltakoztam
- Szerintem nem vagy olyan állapotban, Audrey, most volt pánikrohamod, sírtál, amit eddig életemben kétszer láttam csak, hajnalban estél haza ki tudja honnan, de egy percet sem aludtál. Örülj annak, hogy nem lett bajod.
- Hadd fürödjek le- nyögtem
- Jó, de megvárlak és ha baj van bemegyek- fenyegetőzött, majd belépett velem a fürdőbe. -Megleszel?
- Szerintem igen- válaszoltam röviden.
- Ha kellek sikíts- ment ki

Beáztattam a hajam is a zuhanyban, a forró vízpercekig melegítette fel a kihűlt testemet, de olyan álmos voltam, hogy állvaelaludtam volna a víz alatt, nem mellesleg Charles várt rám kint, így nemhúztam túl hosszúra. Megmostam az arcom és a fogam, majd végül egy hosszú pólótfelkapva kiléptem a fürdőből. Charles az ágyam szélén nyomkodta a telefonját,majd mikor bemásztam az ágyba, felállt és indulni készült.
- Megleszel? - kérdezte, mire bólintottam
- Egyedül a szomszéd szoba üres már, ha aludni akarsz
-Köszi- lépett az ajtóhoz
- Sajnálom, Charles- suttogtam csukott szemmel