Van, hogy a sorsod kísért C.L.

22.

Reggel futás, fürdés, reggeli. Szinte rutin, hogy mennyivel kell korábban kelnem, hogy ne a paddockban kelljen reggeliznem. Mai sem volt másképp.

Kilépve a hotelből egyedül indultam el biciklivel a pálya felé. A többiek már ott voltak, ha minden igaz. Az én első utam a stúdióba vezetett nyilván, majd írtam apának, hogy minden okés-e, és a csoportunkba, hogy ideértem, mire kaptam egy képet, hogy reggeliznek. Társaságban természetesen a Ferrari pilóták, szóval jobb is, hogy elkerültem őket. Belépve az épületbe mindenkinek köszöntem, majd beléptem a stúdióba. Első Aston Martin, második Ferrari. Juhú. Nem baj legalább előtte találkozom Sebbel. Oliverrel is egyre jobb a kapcsolatom, szinte már barátok vagyunk. Kezdem megtalálni a helyem. Seb időben érkezett a sajtósával, így szinte csúszás nélkül jött Lance, majd Carlos és Charles. Velük Mattia jött, mondván sosem lehet elég időt tölteni a családdal. Pláne, hogy forgatunk amúgy és csendben kell maradnunk, na sebaj. Közben sokat beszéltünk azért. Charles tulajdonképpen még levegőnek sem nézett, került amilyen formában csak tudott, nem köszönt, nem nézett rám, sietett ahogy csak tudott.

A forgatás végeztével beszélgettünk még Mattiaval, aki mellől nem kifejezetten akart lelépni Carlos. Nem tudom azért-e, mert nem mert, vagy csak az egyből távozó Charlesnak akar információt szolgáltatni.
- Aida, hogy van? A lányok nagyon hiányolják már, ha jól tudom most hétvégén mennek át hozzátok. - érdeklődött.
- Jól, apa esti meséi nem megfelelőek, szóval azt vagy én vagy Olivia mondunk neki, de egyébként elvannak. Apa jól elbír vele, csak kevesebb ideje jut dolgozni. Azért nagy segítség, hogy közel laktok, meg, hogy Olivia is segít a ház mellett amennyit tud. Kicsit rosszul is érzem magam, hogy ilyen keveset tudok otthon lenni, de már csak kicsi van vissza az egyetemből, utána sokkal többet szeretnék otthon lenni. De majd kiderül. - vontam vállat, majd csörögni kezdett a telefonom. - Sok sikert a hétvégére, még úgy is találkozunk, viszont ezt muszáj felvennem- vettem búcsúzóra a szót.

Végre 3 perc szabadidő, ilyenkor szoktam Biaval telefonálni, de ő nem ér rá ilyenkor, meg hatalmas felfordulás van. Szóval őszintén? Elveszettnek érzem magam. A szabadedzés mindjárt kezdődik, Lando autóban, Daniel autóban, Bia a McLaren garázsban. Magányos énem elbattyogott az étterembe és kértem magamnak kaját. Amíg vártam addig csak pörgettem az instámat, ami amúgy még mindig nem köt le. Így inkább az e-maileim között kutattam, hátha kaptam valami fontosat, pechemre nem jött egy levél sem Austintól, hogy mára nincs több dolgom, szóval élveztem a kellemesen magányos unatkozást. Mikor kész lett a rizottóm, megettem, ittam egy kávét, és mivel még mindig volt egy csomó időm, így fogtam magam és biciklivel elindultam a városba valami könyvesboltba, hogy csillapítsam unalmam, mert ez így borzalmas. És inkább olvasok, minthogy a gondolataimmal maradjak. És a hibáimmal. Miután jól bevásároltam a hétvégére, elindultam vissza egy másik útvonalon, át kellett mennem egy hídon, ami csodaszép volt, szóval készítettem egy videót, amit nagy nehezen megosztottam a történetembe. Na ezen is túl vagyunk. Micsoda nap. Visszaérve kicsit késésben voltam, de simán odaértem, forgattunk egyet a Mercedessel és a Red Bullal, majd második szabad edzés. Eljött az én időm.

Jó igazából nem részletezem a brutál uncsi napom, szar volt, este futottam a pályán, visszamentem a hotelbe, mindenki leszart, szóval itt volt az ideje sajnálni magam, biztosan megint együtt lógnak a többiekkel és nem akarnak megbántani, szóval elindultam sétálni tudja a halál hova és gondolkodtam, hogy miért vagyok itt? Ennek már rég semmi értelme. Ezt azért gyorsan elvetettem. Itt van mindjárt a nyári szünet. A többiek nyaralni mennek majd, biztosan együtt és én még ennél is jobban egyedül leszek.

Egy éjjel-nappali boltba betérve vettem egy üveg bort, majd a rakparton leültem a járda szegélyére és felbontottam. Kínosan felnevettem saját magam szánalmasságán. Egyedül ülök egy üveg borral, mint a régi szép időkben. Végül győzött a sértettségem.
Laure:Nyugi, nekem is hiányoztok!!

Senki számára nem éreztem fontosnak magam. Tudtam, hogy túldramatizálom, de hol vannak a barátaim? Akik eddig mindig a sarkamban voltak? Eddig is voltak versenyek. Eddig is együtt volt Daniel és Bia. Nem mintha ez befolyásolna bármit is. Az egyetlen befolyásolója Charles lehet. Így ebből nekem ki kell maradnom. Én mondtam nekik végül is, hogy miattam nem maradhatnak ki a társaságból. Önző vagyok. Vagy csak kurvára egyedül érzem magam egy kibaszott fekete lyukban.
Daniel: Laure hol vagy??
Lando: Nincs a szobájában?
Daniel: Hát itt tuti nincs. Bianak van kártyája hozzá, de full üres a szoba.
Lando: Edzőteremben nincs, megnéztem.
Laure: Jól vagyok, majd megyek, ne aggódjatok.
Daniel: Hol vagy?
Laure: A pályán a stábbal szórakozom éppen.

Jó kis stáb, nem? Bírom, hogy ilyen hangosak.

Éjfélkor értem vissza a hotelba, átfagyva, mikor elhaladtam a recepció előtt beláttam a játékterembe, ahol rengetegen voltak. Danielt és Biát azonnal kiszúrtam, ott volt Charles is és még egy csomó pilóta. Igyekeztem elslisszolni, de Daniel tekintetét elkaptam. Bizonytalanul intettem neki majd tovább indultam. Összehúzta szemöldökét, de nem szólt. Szétestem. Igazából segítségre volt szükségem. Megszabadulni ezektől a fülsüketítő gondolatoktól. Amik a nap 24 órájában megtaláltak. Muszáj valamit mindig csinálnom, hogy ne érezzem a szétpattanó űrt magamban. Egyre nehezebb elhinni, hogy minden rendben van. Eddig a barátaimba menekültem, de itt az ideje az ő boldogságuknak. Nem lehetek önző. Nem lehetek az, akinek Charles hisz. Pedig pontosan az vagyok. Hiába küzdök ellene, igaza van. És sosem fogom megérdemelni senki szeretetét.

Az erkélyen ülve figyeltem a takaróm védelme alól acsilagokat. Fájt. Borzasztóan fájt beismerni a fájdalmat. Egy apró sós könnyfutott le lassan az arcomon. Most sírok először azóta a reggel óta, mikorminden kicsúszott a lábam alól. Azóta sosem lehettem egymagam. Szerencsére. Deelfáradtam. Nem bírom ezt a terhet, amivel egyedül kell megküzdenem. Ez az énharcom legfőképpen saját magammal. Legszívesebben kinevettem volna magam,amiért sírok. Gyengeség? Azt hittem. De nem. Ez fáradtság.