Van, hogy a sorsod kísért C.L.

28.

Na akkor induljunk. Az elindulással már problémák voltak, igazából két nagy rántással sikerült csak elindulnom, amit Dan két nagy ordítással díjazott. Először örültem, hogy tudok menni, de egy idő után már kezdtem élvezni is. Jó igazából elég veszélyesen csináltam, mert nagyon nem éreztem rá, szinte mindig túl nagyokat rántottam bele, egy finom mozdulatot nem csináltam vele.
- Ess már le! - kiabáltam neki
- Túl jól megy, bocs már!!
- Jólvan! - mondtam, majd egy hatalmas rántással balra fordítottam a kormányt, aminek következtében még én is majdnem felborultam, nemhogy Daniel, így miután stabilan álltam hátranéztem, hogy megnézzem Danielt. Csak hogy Danielt nem láttam, mert sehol nem volt. Ijedten néztem a többiekre, akik ijedten néztek a területre, ahol Dan landolt. Úgy bepánikoltam, hogy azonnal leugrottam a járgányomról és úszni kezdtem. Nem tudom hova, mert fogalmam sem volt, hol esett le. Nagy megkönnyebbülés volt, mikor megláttam sötét sziluettjét a tiszta vízben, de rám tört egy sírógörcs, mikor megláttam, hogy mozdulatlanul lebeg a víz alatt. Pedig aztán a sírás az nem az én asztalom. Azonnal lebuktam hozzá, próbáltam felráncigálni, majd a többiek is odaértek, így ketten Charlessal húztuk fel. Azonnal ütni kezdtem a hátát, mire kinyitotta a szemét és rám nézve először elkezdett mosolyogni majd hangos nevetésbe kezdett.
-Ha látnátok az arcotokat- nevetett
- Te normális vagy?? Azt hittük megfulladtál- kezdte Bia
-Túl erős volt? - húzta el a száját
-Eléggé haver- tette a kezét a vállára Charles
-Nézd meg Laut! Vámpír lett- mondta Carlos
- Mindjárt jövök- mondtam majd kifelé indultam. Innen már nem törődtem semmivel és senkivel. Nagyon megijedtem. Hogy a szemeim előtt hal meg, ráadásul miattam. Egy olyan ember, akit szeretek és talán nem szerethetem tovább. Most kezdett kijönni rajtam, a "mi lett volna, ha" érzés, ami most elég közel került a valósághoz a tudatunkban. Mire kiértem a partra már alig kaptam levegőt, szinte fuldokoltam a tüdőkapacitásom miatt, szúrt az oldalam. „Nyugi, csak egy víz kell, Laure, aztán jobb lesz." Csak a konyháig kell eljutnom. Fogalmam sincs hogyan jutottam el a teraszig, nem emlékszem rá, de a teraszajtót nem volt erőm kinyitni. Ráncigáltam, de néha meg sem tudtam fogni, annyira forgott.
-Gyerünk már- suttogtam neki, mire egy kar átnyúlt felettem és kinyitotta az ajtót
- Felviszed? Viszek vizet. - mondta Charlesnak Bia
- Persze- majd Charles egyszerűen felkapott, miközben végig simogatta a hátam, hogy nyugtassa a pulzusom
A szobámba lépve csak leültetett az ágyamra, majd pár pillanat múlva belépett Bia is egy palack vízzel, amit felém nyújtott, majd elvéve azt nagyokat kortyoltam belőle. Bia a fürdőbe ment, majd onnan kilépve egy gyógyszert tartott felém
- Tudod, hogy szedned kell ilyenkor
- Tudod, hogy mennyire utálom. Elnyomja a saját tudatomat. Mintha víz alá lennék nyomva. Nem szeretném. Kérlek ne.
- Jó, de csináld, amit Avery mond. Kérlek.
- Csinálom és sokat fejlődtem, de Dan megijesztett. Megijedtem, hogy meghal ráadásul miattam és végig nézem, mindenki végig nézi. – csuklott meg a hangom
- Daniel egy seggfej, most túlzásba esett a hülye poénjaival, de ezt biztosan nem így tervezte. Ne haragudj rá ezért- mondta Bia fél kézzel átkarolva.
-Nem haragszom rá, csak borzasztó érzés volt. Olyan gyorsan ment át rajtam minden, és csak azt mantráztam magamban, hogy nem hagyhat itt ő is, de már jól vagyok. - próbáltam mosolyogni
- Én megyek elrendezem Danielt, nagyon bűntudata van, maradsz vele?- nézett Charlesra
- Nem kell, megvagyok, kicsit összeszedem magam, aztán megyek le- mosolyogtam rá már kicsit őszintébben. Pedig azt akartam, hogy maradjon. Minden porcikámmal.
- Szerinted itt hagylak?
- Nem akarom, hogy ezzel töltsd a nyaralásod. A lelkem pesztrálásával.
- Engem nem zavar egyáltalán. Nem akarlak egyedül hagyni.
-Köszönöm
- Nem ülünk ki? - mutatott az erkélyre, mire vállat vontam. Kint még mindig nagyon jó idő volt, már elkezdett sötétedni, de még mindig elég világos volt. Feljött a grill illata meg egy kicsit a fiúk zaja is. Leültem Charles mellé a kerti bútorra, ami egy kis cuki párnás kanapé volt. Felhúzott térdekkel ültem a sarokban és próbáltam megjegyezni ezt a pillanatot. Fél órája még Danielt mentettük a haláltól most meg egy ilyen idilli pillanatban vagyok.
- Szép nem? - néztem Charlesra
- Az -fúrta a tekintetét az enyémbe. Tenyerét a térdemre tette, majd felcsúsztatva a combomra újra a szemembe nézett. Aztán a számra. Aztán a szememre. Gyerünk már Leclerc. Nem így ismertelek meg, mint aki ennyit szarakodik. Jó, mondjuk azért most kicsit érthető. Miután már csak pár centi választott el minket hirtelen elkapta a tekintetét és a távolba meredt.
- Sajnálom, nem akartam visszaélni a helyzettel és a szituációval- mondta megbánóan mire megráztam a fejem, majd felé hajolva én csókoltam meg őt. Charles, mintha csak erre a megerősítésre várt volna azonnal átvette az irányítást. Mind a ketten annyira vágyhattunk rá, teljesen kizártuk a körülményeket. Többé már nem hallottam a lenti társaság röhögését, dem azt, ahogy Bia osztja Danielt az alattunk lévő erkélyen. Csak úgy cikáztak a gondolataim össze-vissza Charles csókjai közben. Végigsimított lassan az oldalamon, amit még mindig semmi sem takart, majd megragadva a csípőmet egy laza mozdulattal az ölébe húzott. Szerencsére itt már kezdtem kapcsolni, hogy ez nem a legjobb döntés így elhúzódva tőle lassan lemásztam róla.