Van, hogy a sorsod kísért C.L.

35.

-Ez most komoly?? -néztem megrökönyödve Charlesra, akit megkértem, hogy segítsen összeszedni pár dolgot.

-Most miért? Azt mondtad hozzak paradicsomot! -értetlenkedett.

-De ne 5 kilót! Ránk rohad... -röhögtem el magam, majd inkább átvettem a zacskót és a pulthoz lépve kipakoltam nagyjából... a felét. Charlessal mindig hatalmas élmény vásárolni, leginkább egy elefánt a porcelánboltban szituációhoz tudnám hasonlítani.

Hazaérve mindenki medencében volt, heringparti a köbön. Charlest is odatessékeltem, mert határozottan jobban kivonja magát a társasági dolgokból, pedig alapvetően nagyon sok időt tölt a barátaival.

Én kihasználva azt, hogy senki nincs a környékemen, zenét hallgatva, néha-néha pedig énekelgetve főztem az egész nagy társaságnak az ebédet. Mikor a kaja már majdnem készen volt kinéztem a többiekre, de ők még nagyon tomboltak, így desszertnek is összedobtam egy csokichipses muffint. Minimalista, de legalább valami elkészült.

A nagy üvegtepsivel a kezemben léptem ki a teraszra, igyekeztem nagy hanggal nyitni az ajtót, hogy ne kelljen kiabálni, szerencsémre az éhes csapat fiútagjai szinte azonnal sprintelni kezdtek az asztal felé.

-Paradicsomos-tofus szószban sült csirkemelles tészta. Nagy mennyiségben. -tettem le az asztalra. Megvártam míg mindenki szed magának, addig én izgatottan álltam az asztal szélén a reakciókat, mikor egy egyhangú hümmögés után elégedetten mosolyogtam, hogy ízlik nekik.

-Ez isteni, mint mindig. -bólogatott Isa

-Ha anyuét kóstoltátok volna... Ez az igazi specialitása. -mondtam mosolyogva, majd mikor felfogtam mit is mondtam kicsit elszontyolodtam.

-Te nem eszel? -kérdezte Max.

-De, persze! -ültem le gyorsan, majd szedtem magamnak egy maréknyi tésztát, nagyjából ennyi fér belém a tegnapi este után

Ebéd után én is felmentem aludni kicsit, majd a közös biciklizés után megterveztünk egy közös kis bulit, ami egy part mentén lévő kis sétányon az egyik klubba volt tervezve. Rettegtem a hasonló élményektől, mint amiket az előzőnél átéltem, de reméltem, hogy ezúttal Charlessal más lesz.

Egy korty alkohol sem csúszott le a torkomon. Erős bűntudatot éreztem, hogy tegnap elengedtem magam. Amit csak az alkoholnak tudtam be. Hiszen rosszul voltam magamtól. Hogy nem gondoltam arra, hogy romokban van a családom, Charlessal próbáljuk folytatni, azonban egy szó sem esett még arról, hogy mi lesz, ha én már nem fogok itt dolgozni, hanem tanulni fogok és az utolsó évemre koncentrálni. Aztán elhelyezkedni a diplomámmal valahol, míg ő évente kétszer körbeutazza a világot. Mi lesz így velünk? Látszólag ő nem is gondol erre, de nem várhatja el, hogy minden életcélomat feladjam érte, hiszen ő sem fogja értem. És ez így van jól.

Képtelen vagyok egyedül hazamenni, vagy csak szimplán egyedül lenni több ideig anélkül, hogy becsavarodnék és pszichopata lennék. Mindent meg akarok oldani, de közben saját magam problémáit sem tudom megoldani. Úgy éreztem nem volt helyénvaló a felszabadultságom. Akkor jól esett, de most borzasztóan érzem magam miatta.

Kétségekkel voltam teli, de nem fordultam a barátaimhoz. Tudtam jól mit mondanának, hisz ismertem őket. Tudtam jól a gondolataikat, még sem hallgattam rájuk. Szentül meg voltram és vagyok győződve arról, hogy nekik fogalmuk sincs erről az egészről. Nem is volt. De nekem sem, hiszen ugyan úgy nem tudtam kezelni. És velem együtt ők is belekerültek ebbe a helyzetbe, azzal a különbséggel, hogy ők tisztán látták azt, amit én a kétségbeesettség homályával.

Most jó, most jól érzem magam. De mit kezdek ezzel holnap? Vagy akár 10 perccel később?

Tudod, attól, hogy valaki elvárja, hogy jobban legyél, még nem kell. Mind különbözünk, mindenkinek más mennyiségű időre van szüksége. Ne sürgesd magad azért, mert ezt várják el. „Már több hónapja volt, mindenki túllépett, te miért nem?" Erre annyi a válaszom, hogy ő miért lépett túl?

Nem akkor lépsz túl bárkin, mikor nincs időd gondolni rá, mert annyira elhavazod magad, hogy véletlenül se legyen egy perced gondolni rá és akkor jobb, majd elmúlik. Soha nem lesz pozitív benned a lénye, annak, akin nem tudsz túl lépni.

Nem számítanak a tapasztalataim, hiszen más vagyok, mint mindenki más. Én is más vagyok. De nem akartam, hogy azt lássák az emberek, hogy jól vagyok, hogy túl vagyok rajta. Nem a hibáimat bánom, az elszalasztott lehetőségeket. Csak egyszerűen nem dolgozom fel, hogy már nem tudok vele kapcsolatba lépni. Hogy többé nincs. Gondolhatok rá, de nem fogom hallani többé, ahogy szól hozzám, beszélget velem. Bármit megadnék, hogy újra láthassam. Bármit. De ez nem lehet. És milyen ezt elfogadni? Nem tudom, mert nem fogadtam el. Amíg nem fogom, addig ez lesz a fő kihívásom saját magamnak. Nem tudom elfogadni azt, hogy nekem ezt el kéne fogadnom, sem azt, hogy ez nem egy szomorú dolog. Ezért szomorú, csalódott és dühös vagyok miatta. Változik az érzésem naponta a dolog iránt. Van, hogy dühös vagyok miatta, csalódott, szomorú, frusztrált vagy a legrosszabb, amikor csak elegem van ebből és teljesen semleges.

Avery tanácsára igyekszem sokat gondolni rá, a jó emlékekre, hogy mosolyogva tudjak róla beszélni.

Az az igazság, hogy motivál. Anya motivál, hogy bebizonyítsam neki, hogy megleszek, átveszem a dolgokat. De inkább mutatom neki azt az oldalamat, hogy nem mindig vagyok jól, mintsem azt, hogy hazudjak miatta magamnak.

Minden okkal történik. Ez az egyetlen, amiben hiszek, az elmúlt pár hónap után is. Az okot nem tudom, de nem is kell. Csak hálával tartozom amiatt, amit egész gyerekkoromban kaptam. Másnak fele ennyi sem jut. Ezt tudtam jól.

-Fent vagy még? -léptem be Charles szobájába, miután hazaértünk és mindenki aludni készült, köztük Charles is, aki a sötét szobában az ágyában feküdt, de még nem aludt.

-Persze, gyere. -fordult felém, mire én a félhomályban elemeltem a kezeim, amikben gumicukrok tömkelege volt, majd elmosolyodtam, mire ő visszadőlve az ágyába elröhögte magát.

Hiszen mindig így beszéltük meg az élet problémáit.És hosszú idő után az első hajnalig tartó mély beszélgetésünk, aholkendőzetlenül őszinték és szabadszájúak voltunk. Beszéltünk a Ferrariról,Charles jövőjéről, az enyémről, a közös jövőnkről. Rengeteget beszéltünkanyáról, ami borzasztóan jól esett, hogy egy olyannal beszélek erről, akinekmár van fogalma arról, mit érzek.