Van, hogy a sorsod kísért C.L.

38.

-Többet számít nekem ez a család, mint hinnéd. Nem mondhatod azt, hogy régen ködben éltem volna. -mondtam remegő hanggal.

-Ha tényleg számít, akkor hol voltál az elmúlt pár hónapban? Szerintem velünk kellett volna lenned, de nyilván, te ezt megtudod cáfolni, mert neked mindenhez jogod van, nem? Mivel vagy több nálam, vagy apánál? Na látod, ez a „Leclerc-szindróma". -fejezte be, majd ellökte magát az asztaltól és összecsapta a tenyerét miközben végignézett a társaságon. -Egyébként ez a „csak úgy" vacsora valójában nem egy spontán vacsora, hanem szeretnénk bejelenteni, hogy babát várunk. Nem így terveztem bejelenteni, de hát ismeritek Laure-t, számítanom kellett volna rá, hogy nem lesz ilyen egyszerű. -tárta szét a kezét a többiekre nézve, felém egy pillantást sem vetett, mintha ott sem lettem volna.

Kínosan elnevettem magam, majd intettem Charlesnak, hogy megyünk.

Kihasználva a döbbentséget felkaptam a cipőm, majd visszalépve a társasághoz közbeszóltam a gratulációkba.

-Szerintem mi jobb, ha megyünk. Gratulálok Via, remélem jobb anya leszel, mint testvér. -mondtam, majd intettem a többieknek és Charlest magam után húzva kiléptem a házból. Írtam egy üzenetet apának, hogy sajnálom, majd Charlessal hazaindultunk. Csak ez a haza, ez most Charles lakásának számított."

Fogalmam sincs min ment ennyire félre a kapcsolatom a nővéremmel. De tudtam, hogy ez csak úgy nem történhetett. Az élet megy tovább, tudtam, hogy nem szabadna hagynom, hogy folyamatosan ezen kattogjak, de mindenről ő jutott eszembe. Kerestem az okokat, miérteket.

-Lau! Már észre sem veszel minket? -zökkentett ki egy női hang a hátam mögül a gondolataimból.

Megálltam a biciklimmel és visszafordultam a hang irányába.

-Jaj, ne haragudj Sabina, teljesen elbambultam.

-Semmi baj, drágám. Szeretnénk gratulálni neked és Charlesnak. Sajnos nálatok nem volt alkalmunk, de nagyon örülünk nektek. -ölelt meg.

-Köszönjük, ez sokat jelent. -mosolyogtam rá.

-De ezt nem értettük, hogy miért voltak Oliviától ezek az utalások. Ti ismeritek egymást régebbről?

-Charles és én egy iskolába jártunk. Legjobb barátok voltunk és egy idő után össze is jöttünk, de ez elég titkos volt, mert nem akartuk, hogy igazuk legyen azoknak, akik minket ezzel piszkáltak, meg akkoriban kezdett el Charles elég népszerűvé válni és elég nagy céltábla lettem volna, így megkértem őt, hogy ha lehet akkor inkább tartsuk meg magunknak. Mielőtt eljöttem egyetemre, az előtt szakítottunk. Tényleg fogalmam sem volt, hogy Charles itt lesz, az elmúlt években, mielőtt ide jöttem volna dolgozni ott kerültem el, ahol csak tudtam, még véletlenül sem mentem a környékükre sem.

-Nem értem ezt a lányt... -sóhajtott.

-Én sem, de kell valami oknak lennie. -tártam szét a kezem.

-Biztosan. És kétlem, hogy az, amit ott összehadovált a vacsorán.

-Majd értesítelek, ha van valami újdonság, de nekem rohannom kell, ne haragudj! Austin az irodájába hívott ráadásul, úgyhogy nem szabad elkésnem. -húztam el a számat, majd visszaültem a biciklimre és integetve elsuhantam.

Megszenvedtem a biciklitárolóval, mint minden egyes alkalommal. Pár káromkodás és erőszakos mozdulat kíséretében letámasztottam a kerékpárt és elindultam a főszerkesztőm irodája felé.

-Ha Laure vagy, gyere! -hallottam meg a hangját két kopogás után, majd óvatosan beléptem az ajtón.

-Kerestél. -mondtam majd igyekeztem nem ijesztően mosolyogni.

-Igen, mindjárt oda is adom... -kutatott egy hatalmas kupac papírhalomban. -Meg van azt hiszem, tessék. -nyújtott át egy papírborítékot, amin egy letisztult Netflix logó volt.

-Ez mi? -utaltam arra, hogy eddig semmi ilyen hivatalos jellegűt nem kaptam és szokatlan volt.

-Elégedett voltam a munkáddal, hogy nem voltál munkakerülő, sőt igazából egész szezon alatt többet teljesítettél, mint ami a munkaköri leírásodban szerepelt. Szeretnélek előléptetni és megkérni téged, hogy dolgozz velünk a jövő szezonban is. -mondta komolyan, majd miután látta, hogy meglepett a dolog folytatta: -Gondold át, bármi kérdésed van, nyugodtan keress. -jelentette ki, majd visszatemetkezett a papírjaiba, így nem kellemetlenkedtem tovább, elmotyogtam egy köszit és kimentem.

Na, ha izgi fordulatra vártam, azt hiszem megkaptam, mert erre nem számítottam. A stúdióban magányosan elolvastam a boríték tartalmát, ami tulajdonképpen egy szerződés tervezet volt, feltüntetve az új pozícióm kötelességeivel és közel a kétszerese az idei fizetésemnek.

Kicsit zaklatottan élem meg ezeket a lehetőségeket, amik nagyban eltérnek a biztos tervemtől, de mindenképp megfontolandó.

Logikusan átgondolva nem lenne akadálya. Jó fizu, munkalehetőség, míg nem indul be a karrierem. A bökkenő a családom. Így elég nehéz rendezni sorainkat Oliviaval, nehéz időt töltenem apáékkal, a húgommal.

Viszont több időm lenne a barátaimmal, Biával, meg persze Charlessal, miközben tulajdonképpen dolgozom.

Nagyot sóhajtva temetem tenyereimbe az arcom tehetetlenséget érezve, de hála az én drága barátnőmnek, nem kell ezt sokáig átélnem.

-Tudtam, hogy itt leszel! -ront be. -Jézusom, miért nézel ki úgy, mint akinek az a feladata, hogy levágja a kakas körmét? -állt meg értetlenül méregetve engem, mire én csak felé csúsztattam az imént kapott levelet.

-És mit szomorkodsz ezen? Pont erre az egy évre van még szükséged! -lelkesedett, de ugyanakkor érezhetően nem értette a hezitálásomat.

-Először is apáék. Másodszor pedig eléggé az utolsó félévemre kéne koncentrálnom.

-Nézd, nem helyezhetsz mindig másokat magad elé. Akinek kell, az úgy is tudja, hogy törődsz vele. De ez egy lehetőség, ami most van és nem később. Itt vannak a lehetőségeid, hogy megismerj embereket, építsd a karrieredet, nem beszélve arról, hogy az életed főszereplői is itt vannak. Ne érezz bűntudatot amiatt, hogy azt teszed, amit te szeretnél.

Másnap, mikor bementem Austinhoz, hogy elvállalnám a munkát, de az egyetem meg fog kötni májusig, így kiegészült a szerződés egy home-office lehetőséggel is. Bár nem értem, Austin miért ragaszkodik ennyire hozzám, nincs ellenemre, főleg, hogy ilyen a csapatunk.