Melletted |Charles Leclerc fanciction|

Első fejezet

Tóth Bianka vagyok idén töltöttem a húszat Magyarországon. Igen ez fontos, mert kisgyerekként sőt még tiniként is úgy terveztem hogy Ausztriában fogok ilyenkor már élni és ott egyetemre járni. Ez nem így alakult végül több okból is így itthon kezdem meg a felsőoktatást.

Minden álmom, hogy pszichológus legyek méghozzá gyermekpszichológus. Nem bírnám a felnőttek problémáit hallgatni egész álló nap. Lehet bunkónak tűnök emiatt, de én szerintem csak őszinte vagyok.

Visszatérve az egyetemre, ez egy olyan álom amit soha nem akartam feladni. És nem is tettem. Ez mondhatni egy szenvedély.

Ha már szenvedély, van valami amit szerencsére egyre több lány szeret az pedig nem más mint a Formula-1!

Sajnos amikor még én kezdtem el nézni akkor még mondhatni gáz volt lányként nézni egy motor sportot. Nagyon sokat bántottak ezzel főleg általános iskola felső tagozatban (és még sok mással is) amit nem értettem, mert miért utálnak azért, mert valamit szeretek. Nehezen, de szépen lassan elfogadtam a tényt, hogy bármi lesz mindig meg fogom kapni hogy csak azért nézem, mert jól néznek ki a pilóták. Arra nem gondoltak, hogy a 4 éves kis Bianka nem ezzel volt elfoglalva. Ooh igen, 4 évesen kezdtem el anno nézni még a nagypapámmal.

Aztán az általános iskolás rémálmoknak vége lett és jött a gimi. Ott nagy meglepetésemre nagyon sokan nézték, főleg lányok és soha nem bántottak ezzel. Imádtam a gimis éveimet. Az osztályom, a tanáraim úgy mindent.

Szerencsére egy erős gimiben voltam, de mindenek ellenére mindig négyes-ötöseim voltak. Szimplán jól tanultam. Nem stréber ezt fontos kiemelnem, mert ezzel is sokat bántottak.

Jó voltam a suliban, de mindig figyeltem a magánéletemre. Sok barátom volt, IGAZ barátok akikkel most gimi után is tartom a kapcsolatot habár nemrég lett csak vége az évnek.

Voltak kapcsolataim is de ebből csak egy fiú volt akiért bármit megtettem volna és még most is így vagyok vele.

Röviden a mi történetünk: osztálytársak és barátok voltunk, de mindketten többet éreztünk mindig egymás iránt. Én első évben nem mertem lépni aztán második évben ő volt az aki miatt nem jött össze a dolog pedig nagyon közel voltunk. Az akkor nagyon fájt, de felálltam. Akkor megegyeztünk, hogy várni fog rám és így is lett. A következő évben összejöttünk és két és fél évig voltunk boldog pár. Aztán valami félresiklott és szakítottunk. Azóta is beszélünk néha, mert hiányzunk egymásnak, de az élet másfele sodort minket.

Aztán most itt vagyok szó szerint az egyetemi kollégiumom kapuja előtt tele izgalommal és félelemmel. És természetesen szorongással ami az egész életemet végigkíséri az én nagy szerencsémre.

Ez mondhatni egy bevezető/ első rész,
ezért is ilyen rövid, de remélem azért tetszik.