Melletted |Charles Leclerc fanciction|

Huszonötödik fejezet

Az éjszaka közepén felkeltem és már rohantam is a mosdóba. Épp, hogy elértem a WC-t máris hánytam. Nem tudtam miért, de azt éreztem, hogy nem vagyok jól. Menet közben egy kezet is megéreztem a hátamon. Charles volt ott és támogatott. Megfogta a hajam én meg kínosabban éreztem magam, mint valaha.

Nem vagyunk együtt sok ideje és egy hányás nem az a dolog amit egy friss kapcsolat elején szívesen csinálok.

Úgy öt perc után jobban lettem és feltápászkodtam a földről. Charles meg akart szólalni, de csak megráztam a fejem, hogy ne tegye. Gyorsan megmostam az arcom és a fogam majd ezek után hagytam Charlesnak, hogy beszéljen.

- Jól vagy? Vagyis jobban? - kérdezte és hallottam a hangján az aggodalmat. Jólesett, hogy törődött velem, de ugyanakkor rosszul éreztem magam, hogy ennyire aggódnia kell miattam.

- Aha. Azt hiszem.

- Kérsz valamit? Vizet?

- Az jó lenne igen. Meg ha van egy lavorod. A biztonság kedvéért - mondtam, de nem tudtam ránézni annyira szédültem.

- Hozom máris, de addig is feküdj vissza.

Már indultam volna el amikor Charles nyúlt értem, hogy felemeljen.

- Megvagyok - próbáltam visszautasítani gesztusát.

- Nem, nem vagy. Engedd, hogy segítsek - tudtam, hogy neki is jót tesz ha segíthet így hagytam, hogy felemeljen és az ágyhoz vigyen - Itt maradni.

Csak bólintottam. Nem mintha lenne erőm bárhova is menni. A barátom pár perc után vissza is tért az ígért vízzel és lavorral. Az utóbbit az ágy mellé tette a vizet pedig a kezembe adta.

- Tudod apró kis kortyokban igyad.

- Charles, nem vagyok ovis, de azért köszönöm.

Megittam a vizet és egy picit jobban is lettem.
Közben Charles is visszafeküdt mellém pedig megesküdtem volna, hogy a kis akcióm után a kanapén vagy a vendégszobában fog aludni.

- Megijedtem - mondta a nagy csend után.

Nem tudtam mit mondani így csak ránéztem.

- Tudom, hogy nem vagy ovis, de megijedek ha beteg ember van a közelemben.

- Charles, életem, nagyon szeretlek és nagyon jólesik, de túlélem. Valószínűleg bekaptam valami vírust, de egy hét múlva semmi bajom sem lesz. Vigyázni fogok magamra. Higgy nekem.

- Tudom.

Nem fejtette ki, hogy miért ijedt meg ennyire én viszont túl fáradt voltam ahhoz, hogy belekérdezzek. Holnap majd megbeszéljük.

Az éjszaka alatt nem történt több ilyen eset, de reggel amikor felkeltem iszonyatosan rosszul éreztem magam. Oldalra fordultam és láttam, hogy délután egy van. Először nem is akartam hinni a szememnek majd Charles jelent meg az ajtóban.

- Végre felébredtél. Hoztam borogatást - nézett le a kezére.

- Mi? - ahogy kezdtem egyre jobban felébredni úgy jöttem rá, hogy lázas is vagyok.

- Amikor reggel felkeltem rád néztem és láttam, hogy mennyire izzadsz és egyből tudtam, hogy magas lázad van. Még régebbről tudom, hogy a borogatás jobban használ mint a gyógyszer. Ráadásul nem volt szívem felébreszteni.

- Honnan tudsz ennyit? - tettem fel a kérdést ami tegnap vagyis ma hajnal óta foglalkoztatott.

- Édesapám miatt - nézett le a földre.

- El akarod mondani? - nem keltem fel, mert éreztem, hogy túl gyenge vagyok, de megütögettem a paplant magam mellett, hogy üljön le.

- Apámnak rákja volt. Az elején úgy tűnt, hogy minden jóra fordulhat, de az állapota gyorsan romlott. Először csak gyengélkedett, lázas volt és köhögött. Mintha meg lenne fázva, de túl sokáig tartott. Elvittük a legjobb orvosokhoz akik sok mindent mondtak egymás között és én megtanultam. Illetve volt olyan amit én kérdeztem. Ezért tudom, hogy hogyan kell kezelni egy lázas beteget - mondta, de végig lefelé nézett arra a kezére amivel a karkötőit birizgálta - aztán kiderült, hogy rákja van és begyorsultak az események. 2017 nyarán ment el.

- Fontos volt neked ugye?

- A legfontosabb. A példaképem. A legjobb barátom. Utána nehéz volt, de a versenyzés kisegített a depresszióból. Sajnos az alkoholhoz is nyúltam ha nem versenyeztem, hogy valamivel eltereljem a figyelmem. Nem vagyok rá büszke és nem is ittam sokat. Hamar rájöttem, hogy ez nem segít, mert másnap amikor felkeltem és elkezdtem azon tűnődni mi történt, csak apa jutott eszembe és csak rosszabb lett úgyhogy elmentem a simulatorba és dolgoztam ameddig a szerelők le nem állítottak.

Megszakadt a szívem ezt hallani. A hangja gyakran elcsuklott és azt kívántam bárcsak vele lehettem volna már akkor is, hogy átsegítsem minden bajon. Az életet viszont nem lehet megváltoztatni és ezt ő is tudta nagyon jól.

Közelebb bújtam hozzá és megfogtam a kezét.

- Emiatt senki sem hibáztathat és te se ostorozd magad. Nincs értelme. Teljesen érthető, hogy magad alatt voltál. Én pedig holnapra jól leszek és akkor nem fogsz aggódni. Jó?

- Igen - mondta és végre eleresztett egy kis mosolyt is.

Én csak átöleltem bízva, hogy nem ragasztom rá a betegségem. Ő se bánta, mert ő is átkarolt.

- Szeretlek! - mondtam a vállába.

- Szeretlek Bia! - jelentette ki és ez többet ért minden szónál.