Melletted |Charles Leclerc fanciction|

Tizenötödik fejezet

Hirtelen köpni nyelni nem tudtam. Természetesen örültem, de néhány kétség is átfutott a fejemen.

- És a távolság? - kérdeztem.

- Megoldjuk. Én nem megyek sehova. Mindig melletted leszek.

- Kitartunk egymás mellett mindig ugye?

- Igen. Tudom, hogy vannak bizalmi problémáid, de nem én leszek az aki elhagy! - fogta meg a kezem.

- Jó.

- Akkor drága Bia leszel a barátnőm? - kérdezte meg Charles mégegyszer.

- Persze, hogy leszek. Én is mindig melletted leszek. Nem számít se a távolság se semmi - ugrottam a nyakába.

Az ugrásom felkészületlenül érte, de hamar kapcsolt és elkapott. Egyszer kétszer megpörgetett majd le is tett a földre. Amint földre értem a száját egyből az enyémre tapasztotta és úgy csókolt mintha egy perc múlva vége lenne a világnak. De nem ellenkeztem. Csak a pillanatnak éltem.

- Viszont van még itt valami - kezdte Charles.

- Na mi van máris meggondoltad magad? - viccelődtem.

-Nem, nem. Dehogy is. Az nem most lesz! Sőt ilyen soha nem lesz!- válaszolt vissza Charles hatalmas vigyorral az arcán.

- Akkor mi van?

- Meg kéne beszélnünk, hogy mikor hozzuk a nyilvánosság elé. Mivel a fanok között van néhány toxikus így óvatosan kell adagolni az információt nekik. Meg szeretnélek védeni amennyire csak tudlak tőlük, mert nem érdemelnéd meg az utálatot de azt tudnod kell, hogy lesz olyan aki nem fog kedvelni. Lesznek ilyen oldalak is, de biztosan lesznek fanoldalak is amik neked lesznek dedikálva. Ne változz meg miattuk és ne változtass semmin amit eddig szerettél vagy bármi csak azért, mert ők mondanak valamit. Rendben?

- Nem vagyok egy mimóza lélek. Nem kell miattam aggódnod.

- Bia megígéred, hogy nem veszed magadra amikkel mocskolódnak? Hidd el egyszerűbb mondani, mint csinálni.

- Igen. Megígérem! - még kisujj esküt is tettünk és azt nem szokásom megszegni.

Ezután átbeszéltük, hogy hogyan csináljuk pontosan. Mivel voltak már így is gyanúk így nehezebb volt. Végül abban egyeztünk meg, hogy először csak olyan sztorit tesz ki Charles hogy itt van Magyarországon, utána mindketten kiteszünk sztorit, hogy ugyan azon a helyen vagyunk. Majd megjelöljük egymást és úgy mostanhoz képest egy-két hónap múlva kiteszünk egy-egy közös képet a saját oldalunkra. Ez tűnt a legjárhatóbb útnak és mindketten reménykedtünk benne hogy be is válik.

A nap további része ameddig vissza nem értünk a kollégiumomba nagyon békésen telt filmbe illő volt. Egyszerűen tökéletes.

Kézen fogva sétáltunk a szűk eldugott utcákon, beszélgettünk, mosolyogtunk, nevettünk. Sokat. És ami a legfontosabb az az, hogy éltünk. Én legalább is biztos és Charles is, de én sok ideje nem voltam olyan boldog, mint most. És erről a mostmár barátom tehet.

Miközben már vészesen közelegtünk a kolihoz elgondolkoztam, hogy mennyire hálás vagyok ezért a fiúért vagy lehet többes számba sokkal jobban megállná ez a szó a helyét a mondatba. Igazából ezek a Leclercek elképesztőek. Biztos a gének tehetnek erről.

A hála és a boldogság mellett viszont voltak bennem kérdőjelek is. Hiába tudtam, hogy fülig szerelmes vagyok ebbe a fiúba és tudtam ő is ezt érzi, féltem. Féltem a távolságtól. Tudom, hogy együtt meg tudjuk oldani, de egy kapcsolatban alapból is vannak hullámvölgyek és féltem, hogy a távolság csak több vitát, félreértést és egyéb veszélyeket fog hozni a számunkra.