Melletted |Charles Leclerc fanciction|

Hetedik fejezet

Megérkezett a két tészta, de mielőtt nekiálltunk volna enni koccintottunk egyet.

- A pole-ra. - mondtam mosollyal a számon.

- És ránk. - fejezte be Charles a maga gondolatával.

Ezen elmosolyodtam még jobban. Jólesett ezt hallani. Nagyon is.

Elkezdtünk enni és isteni volt minden.

- Mióta nézel F1-et? - kérdezte Charles végül.

- Úgy négy éves korom óta. Még nagypapámmal kezdtem el.

- És ha van akkor ki a kedvenced? - kérdezte és hallottam a hangsúlyából, hogy reménykedik egy számára pozitív válaszban, de sajnos el kell majd szomorítanom.

- Seb! - vágtam rá teljes magabiztossággal.

- Auch! - és a szívére tette a kezét Charles mintha tényleg fájna neki. Én csak elmosolyodtam rajta ugyanis irtó aranyos volt ahogy tetteti a fájdalmát.

- Ne haragudj, de mielőtt megismertelek volna nem volt túl jó véleményem rólad. De ha ez megnyugtat az egész új generációról nem.

- Hmm... ez érdekes. Miért? Ha szabad kérdeznem.

- A régi lovasokkal nőttem fel és az emlékek és boldog pillanatok által a gyerekkoromra gondolok vissza.

- Jó gyerekkorod volt? Lehet hülye kérdés de kíváncsi vagyok. És szeretnélek jobban megismerni.

- Lényegében igen. Egy ideig.

- Elmeséled nekem? Már ha csak szeretnéd. Tényleg nem szeretném erőltetni. - valóban lehetet hallani a hangsúlyából, hogy nem ez a célja. Meg szeretne ismerni és a gyerekkorom is az én részem.

- Úgy 12 éves voltam amikor kiderült a nagymamám betegsége. Alzheimert diagnosztizáltak. Nekem ő volt a legfontosabb személy az életemben, de egy ideig hála istennek nem romlott az állapota. Aztán úgy 14-15 voltam amikor egyik pillanatról a másikra nem ismert meg. Beszéltem hozzá, de olyan volt mintha a falnak beszélnék. Ekkor fogtam fel, hogy lényegében egy élő halott. Nem szép ilyet mondani, de ez az igazság. Anyum nem szeret róla beszélni így sose kerül fel ez témaként és mindig magamba fojtottam. Ezek után eléggé egyedül maradtam, de mint mindenből így ebből is felálltam. Illetve ekkor is a forma-1 segített ki a mély gödörből. - fura volt ezt elmondani. Soha senkinek nem beszéltem róla. Most végre volt valaki és tényleg jó érzés volt.

- Köszönöm hogy elmondtad. És sajnálom.

- Köszönöm hogy elmondhattam.

- Egyébként átérzem. - mondta Charles kissé lebiggyesztett szájjal.

- Akarsz beszélni róla? - inkább megkérdeztem, mert tudom, hogy vannak olyanok akik még nem állnak készen arra, hogy megosszák a traumájukat.

- Tudod apámat rákkal diagnosztizálták... - mély levegőt vett és folytatta - én éppen F2-ben versenyeztem és ez volt a mentsváram. Elég gyorsan romlott az állapota és én mielőtt felfogtam volna az egészet meghalt. Azzal a tudattal hunyt el, hogy én a Ferrarihoz igazoltam pedig szó sem volt akkor még erről. Emlékszem anyám le is szidott rendesen a hazugságomért. - nevetett fel egy picit keserűen - De tudtam, hogy ez kettőnk álma volt és szerettem volna, hogy ha legalább ő úgy tudja, hogy ez teljesült. Soha nem volt még olyan büszke mint akkor volt. Sokáig bűntudatom is volt miatta...

- De megcsináltad és egyáltalán nem hazudtál neki. A bajnokságért küzdesz. Most lenne rád a legbüszkébb. Ebben teljesen biztos vagyok. - fejeztem be helyette a mondatot. Ez volt az igazság.

- Tudod ha visszamehetnék az időbe sok mindent máshogy csinálnék. És sokkal több időt töltenék vele. De tanultam belőle és mostmár máshogy állok a dolgokhoz illetve több időt töltök családommal.

- Én is de nem tudok. Bármikor találkozom a nagyszüleimmel bekönnyezem pedig már eltelt több mint nyolc év.

- Ezek a sebek sosem gyógyulnak be. Enyhébb lesz és talán kevésbé fáj, de mindig ott lesz és sose felejted el.

- Ez így igaz. - zártam le ezt a beszélgetést.

Ezután csak befejeztük a vacsorát, és vidámabb témákról beszélgettünk. Fizettünk vagyis Charles fizetett, mert nem hagyta, hogy én bármit is fizessek. Utálom ezt, de nem akartam veszekedni. Kikísért és visszaindultunk a hotelhez. Felkísért a szobámba mint egy igazi úriember. Igazából minden vicc nélkül az is.

Mielőtt kinyitottam volna az ajtót megfogott a könyökömnél és maga felé húzott vagy inkább fordított.

- Remélem jól érezted magad. - mondta miközben mélyen a szemembe nézett.

- Nagyon. Köszönöm az estét! - és én sem törtem meg a szemkontaktust pedig ez nekem nagyon nem megy.

- Én köszönöm! Köszönöm, hogy eljöttél velem.

- Bármikor.

- Remélem megismételjük majd valamikor. - nézett még mindig a szemembe és a fél szemöldökét felvonta.

- Mindenképpen megoldjuk.

Őszintén nagyon örültem neki. Szeretnék még találkozni vele. Nem állok készen rá, hogy ez csak ennyi legyen. És jó érzéssel tölt el, hogy ő se akarja csak ennyiben hagyni.

- Aludj jól. - és megölelt.

- Te is! Aztán megnyerni nekem a nagydíjat. - visszaöleltem én is már ha létezik ilyen.

Végül tényleg elköszöntünk, bementem a szobámba, belenéztem a tükörbe és őszintén elmosolyodtam. Majd miután kiörömködtem magam az este miatt nyugovóra tértem én is.

Másnap reggel lementem a reggelizőbe, de csak Carlat láttam.

- Szép jó reggelt. - köszöntöttem úgy ahogy én szoktam.

- Jó reggelt.

- Hol a két fiú?

- Arthur tovább aludt, Charles meg fogalmam sincs. Nem neked kéne tudni? - kérdezte egy cinkos mosoly kíséretében.

- Carla, nem volt semmi csak egy vacsora. És nem, nem tudom, hogy miért nincs itt.

- Oké oké! Pedig összeillenétek nagyon.

Beszélgettünk még egy kicsit és közben ráírtam Charles-ra, hogy mégis merre van. Mivel tegnap bekövettük egymást instán így meg is kapta az üzenetem és nem veszett el az engedélykérései között. Már eltelt 20 perc és még mindig semmi válasz. Kezdett aggasztani, mert Arthur már leért és hamarosan indulni kell a pályára. Nem lenne jó ha pont a futamról késne el.

- Ne haragudjatok, de felmegyek és megnézem mi van Charles-szal, mert nem válaszol. - kezdtem mondani a barátaimnak akik ugyancsak nem értették mi van a pilótával.

A portáról elkértem a plusz kulcsot és felmentem a szobájához ami a 126-os volt. Bekopogtam hátha kinyitja, de semmi választ nem kaptam. Inkább kinyitottam az ajtót és bementem a szobába. Amint a hálóba értem megolvadt a szívem. Charles édesdeden aludt még a nagy franciaágyán.

- Charles, Charles! - szólítgattam miután odamentem hozzá.

- Mhmm? - jött a mondhatni válasz.

- Elaludtál és 25 perc múlva indulni kéne a pályára.

- MI?? - kipattant a szeme és felült gyorsan.

- Készülődj össze gyorsan aztán nyomás.

- Picsába nem szólt az ébresztőm. Bár egy jobb ébresztőt kaptam. - tette hozzá, rám nézett és rám kacsintott. Azzal a híres Leclerc-féle kacsintással.