Melletted |Charles Leclerc fanciction|

Huszonhetedik fejezet

Charles az emeleten dolgozott ezért én mentem az ajtóhoz. Azt se tudom, hogy jutott fel az illető kapucsengő használata nélkül, de reméltem, hogy csak egy túlbuzgó rajongó az.

Amikor azonban kinyitottam az ajtót nem az állt ott akire számítottam.

- Te meg mit keresel itt? - kérdezte Charlotte.

- Nem gondolod, hogy ezt nekem kéne kérdeznem? Ugyanis én itt lakom te drága - válaszoltam vissza gunyorosan.

- Miért laknál itt? Én se költöztem vele össze. Veled minek tette volna?

- Erre nincs időm és kurvára le is szarom. Mit akarsz? Hogy jutottál fel?

- Tudod megvannak a módszereim.

- Fasza. És mit akarsz? - már kezdett felidegesíteni, de valahogy mégis nyugodtnak éreztem magam.

- Charleshoz jöttem. Nem tudtam, hogy még mindig szeret libákkal hetyegni.

- Dolgozik - kezdtem - szerencsére csak egy, ahogy te fogalmaztad, libát ismerek akivel dolga volt és az is velem szemben áll. Ami a hetyegést illeti boldog párkapcsolatban élünk és ezek szerint tovább is jutottunk mint ti ketten.

- Te kis... - lendült bele, de ekkor Charles jelent meg a lépcső alján.

- Szívem! Egy igazán kedves vendég szeretne látni - ő nem látta tőlem, de amikor félreálltam egyből olyan képet vágott mint aki citromba harapott és korbáccsal ütnék. Egyszerre.

- Te mit akarsz? - kérdezte szárazon.

Én hátrébb léptem. Igazából a célom az volt, hogy elmenjek a térségből, de a barátom megfogta a derekam és maga mellett tartott így ott maradtam.

- Látni akartalak, de ő azt mondta dolgozol.

- Igaza is volt. Tudod velem lakik így tudja mit csinálok.

- Együtt laktok... - suttogta Charlotte. Szomorúnak tűnt és egy percre meg is sajnáltam aztán eszembe jutott, hogy ő nem érdemli meg a sajnálatom.

- Igen és nagyon szeretem. Figyelj nem tudom mit akarsz nem is érdekel, de hagyj békén. Megmondtam, hogy vége és hiba volt a szakítás utáni időszak. Keres mást akit ugráltathatsz engem és Biát meg hagyj egyedül. Főleg ne járkálj a lakásomra.

Egy szót sem szólt a lány csak bevágta az ajtót és kiment.

- Jól vagy? - kérdezte Charles.

- Persze! - viszont el kellett mennem így csak felmentem az emeletre.

Úgy éreztem megfulladok. Tudtam, hogy a szorongásom miatt van ami az elmúlt időszakban sokkal rosszabb lett. Azt is tudtam, hogy kell erről valakivel beszélnem, mert külső segítséggel jobb lesz. Legalábbis ebben bíztam.

Charles utánam jött, de megkértem, hogy hagyjon egyedül. Max egy óráig lehettem fent majd amikor úgy éreztem, hogy jobban vagyok lementem.

A barátomat a konyhában találtam meg, ahogy az edényeket mosogatja el. Amint meglátott egyből elmosolyodott és hozzám jött.

Nekem elkezdtek potyogni a könnyeim a semmiből és átöleltem. Csak erre volt szükségem. Rá, a közelségére, a szeretetére.

Charles szorosan ölelt, simogatta a hátam és puszit adott a fejem búbjára.

- Biám, tudom, hogy sok, azt viszont nem tudom, hogy mi akasztott ki ennyire, de én itt vagyok és segíteni szeretnék. Nagyon szeretlek.

Eg pár percig még így álltunk majd amikor elapadtak a könnyeim végre szavakat is tudtam formálni.

- Azt hiszem beszélnünk kell - mondtam és a kanapé felé vettem az irányt.

Egymással szemben leültünk törökülésbe és nagy nehezen belekezdtem.

- Nagyon nehezen beszélek erről úgyhogy nem fogok a szemedbe nézni és ne szakíts félbe - bólintott úgyhogy mostmár tényleg bele kellett kezdenem - azt tudod, hogy szorongó típus vagyok viszont ez a szorongás egy ideje rosszabb lett. Azért is mentem fel és amikor lejöttem azért sírtam el magam. Nem miattad vagy a Charlottes helyzet miatt hanem, mert nem bírtam már. Nem tudom mitől lett rosszabb, de egy ideje észrevettem magamon és valakivel beszélnem kellett. Oké ennyi asszem. Bocsánat, de nagyon nem tudok erről beszélni és csak össze vissza dumálok.

- Nem tudom mit kéne mondanom vagy csinálnom úgyhogy csak mond és megteszem, mert nekem az a legfontosabb, hogy jól legyél.

- Huhh öhm ha látod, hogy dobolok a lábammal vagy tördelem az ujjaim vagy piszkálom a gyűrűim vagy bármim akkor fogj idézőjelesen le. Akkor tudom, hogy szorongok és akkor le tudok nyugodni.

- Rendben! - közelebb jött és szorosan átölelt.

Egy ideig így maradtunk, de én már majdnem elaludtam így Charles hátradőlt a kanapén én pedig a fejemet a mellkasára hajtottam. Beindította a kedvenc sorozatom és a hátamat cirógatta. Mind a kettő olyan volt ami megnyugtatott és tudtam, hogy tudat alatt csinálja ami még inkább meghatott.

Pár óra múlva felkeltem arra, hogy Charles cipel az elemeltre.

- Nekem is megy - mormoltam.

- Te drága nem hiszem ugyanis alig lehetett érteni ezt a motyogást - nevetett.

Tényleg fáradt voltam így csak hagytam magam. Talán még igaza is volt, de ezt sose ismerném be.